A szomszédasszonyom azt követeli, hogy irtsam ki a rózsáimat – mert allergiás rájuk

– Azonnal szedje ki az összes rózsát! – harsogta Ilona néni, miközben a kerítésen át bámult rám, mintha legalábbis mérget szórnék a földjére. A metszőolló megállt a kezemben, és csak néztem rá döbbenten. A reggeli napfényben a rózsák illata betöltötte a levegőt, a madarak csicseregtek, de az ő hangja mindent elnyomott.

– Tessék? – kérdeztem vissza, próbálva higgadt maradni.

– Allergiás vagyok rájuk! Már napok óta nem tudok aludni, folyik az orrom, viszket a szemem! Maga miatt! – csattant fel.

A szívem összeszorult. Ezek a rózsák jelentették nekem az újrakezdést. Amikor tavaly végleg kiköltöztünk Szentendre mellé, azt hittem, végre békében élhetünk. A férjem, Laci, már régóta vágyott vidékre, én pedig gyerekkorom óta álmodoztam egy saját kertől. Az első hónapokban csak gazt irtottunk, de aztán eljött a tavasz, és minden spórolt pénzünket rózsatövekre költöttem. Minden reggel boldogan sétáltam végig a virágok között.

Ilona néni viszont sosem volt elégedett. Már akkor is panaszkodott, amikor Laci fűnyírója túl hangos volt, vagy amikor a mi diófánk árnyékot vetett az ő veteményesére. De most… most mintha tényleg komolyan gondolná.

– Nézze, Ilona néni – próbáltam békésen –, ezek a rózsák nem nőnek át az ön kertjébe. Nem permetezek semmit, csak locsolom őket.

– De a szél átfújja a pollent! Nem érti? Ha nem szedi ki őket, feljelentem! – fenyegetőzött.

Aznap este Laci csak legyintett.

– Ne foglalkozz vele, Zsuzsa. Mindig talál valamit. Majd megunja.

De nem unta meg. Másnap reggel már ott toporgott a kapuban, és amikor nem nyitottam ajtót, átdobott egy levelet: „Felszólítom, hogy 8 napon belül távolítsa el a rózsákat! Ellenkező esetben jogi útra terelem az ügyet.”

A gyomrom görcsbe rándult. Mit tegyek? Felhívtam anyámat Budapesten.

– Kislányom – mondta –, ne hagyd magad! Ha mindenki mindenért feljelentgetne… De azért kérdezd meg az önkormányzatot.

Így is tettem. A hivatalban egy fiatal ügyintéző fogadott.

– Ilyen panaszokat gyakran kapunk – sóhajtott. – De ha a növények nem lógnak át, és nincs veszélyes permetezés, jogilag nem kötelezhető eltávolításra. Persze… ha nagyon akarja, zaklathatja magukat.

Közben Ilona néni összefogott másik két szomszéddal is. Egyikük, Sándor bácsi, akinek mindig mindenről van véleménye, már az utcán is hangosan beszélt róla:

– Ezek a városiak azt hiszik, mindent lehet! Előbb-utóbb mindenki allergiás lesz itt!

A férjem egyre dühösebb lett.

– Ez már zaklatás! – mondta este. – Ha tovább megy, én is írok egy panaszt!

De én csak sírtam. Olyan jó lett volna végre tartozni valahová. A lányom, Anna is észrevette rajtam a feszültséget.

– Anya, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte egyik este lefekvés előtt.

– Csak fáradt vagyok – hazudtam neki.

De nem csak fáradt voltam. Féltem. Féltem attól, hogy elveszítem azt az apró boldogságot is, amit végre sikerült felépítenem magamnak. Féltem attól is, hogy ha engedek Ilona néninek, akkor soha többé nem lesz jogom semmihez ebben a faluban.

Egyik délután Ilona néni átjött Laci jelenlétében is.

– Mondja meg a feleségének, hogy ne makacskodjon! Én is voltam fiatal… De gondoljon másokra is!

Laci ekkor először emelte fel igazán a hangját:

– Nézze, Ilona néni! Ez a mi kertünk! Ha tényleg ennyire rosszul van tőle, menjen orvoshoz! Mi nem fogjuk kiirtani Zsuzsa álmait!

Ilona néni sértetten elviharzott. Másnap azonban már az egész utcában terjedt a hír: „A Kovácsék fittyet hánynak mások egészségére!”

A boltban is éreztem a pillantásokat. A postás is csak kelletlenül köszönt. Egyedül Marika néni állt mellém:

– Ne törődj velük! Nekem is volt már bajom Ilonával. Mindig keres valakit magának…

De én egyre rosszabbul éreztem magam. Anna iskolában is hallotta már:

– A te anyukád miatt beteg Ilona néni? – kérdezte tőle egy osztálytársa.

Anna sírva jött haza.

– Anya, én nem akarok itt lakni! Miért utálnak minket?

Aznap este Laci leült mellém a konyhában.

– Zsuzsa… ha akarod, kiszedem azokat a rózsákat. Nem éri meg ez az egész…

De én csak ráztam a fejem.

– Nem! Ha most engedünk, soha nem lesz vége! Holnap majd a muskátli lesz baj…

A következő héten Ilona néni tényleg orvosi igazolással jelentkezett: „Igazolt allergia rózsafélékre.” Újabb levelet kaptunk az önkormányzattól: „Kérjük próbáljanak megegyezni.”

Laci dühösen csapta le az asztalra.

– Ez már nevetséges!

Éjszakánként nem aludtam. A kertet néztem az ablakból: vajon tényleg veszélyeztetem valakit? Vajon önzés-e ragaszkodni ahhoz, ami nekem örömet ad?

Egyik reggel Anna odajött hozzám:

– Anya… ha kivágod őket, nagyon szomorú leszel?

Elmosolyodtam könnyes szemmel.

– Igen… nagyon.

Anna bólintott.

– Akkor ne vágd ki!

Végül kompromisszumot ajánlottam: elültettem néhány rózsát hátrébb, messzebb Ilona néni telkétől. A többit meghagytam ott, ahol voltak. Ilona néni persze továbbra sem volt elégedett – de legalább már nem fenyegetőzött naponta.

A falu lassan megszokta jelenlétünket újra. Anna barátnője is visszatért hozzá. Én pedig minden reggel végigsétálok a kertben – és bár néha még mindig összeszorul a szívem egy-egy rossz pillantástól vagy szóbeszédtől, tudom: ezek a rózsák nekem jelentik az otthont.

Vajon tényleg önzés volt kitartani az álmaim mellett? Vagy mindenkinek joga van egy kis boldogsághoz – még ha ez másnak kényelmetlenséget is okoz? Ti mit tettetek volna a helyemben?