Anyósom árnyékában – Egy szerelem próbája Budapesten

– Már megint késel, Gergő! – csattant fel Kora néni hangja, ahogy beléptem a lakásukba. A cipőm sarka koppant a régi parkettán, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Viktória csak egy pillanatra nézett rám, szemeiben bocsánatkérés csillant, de nem szólt semmit. A vasárnapi ebéd náluk mindig feszültséggel teli volt, mintha minden alkalommal vizsgáznom kellett volna.

Az első találkozásunkkor még minden más volt. Viktóriával egy könyvesboltban ismerkedtünk meg a Kálvin téren, ahol egyszerre nyúltunk ugyanahhoz a regényhez. Nevetve engedtem át neki a könyvet, és ő meghívott egy kávéra. Azóta minden napom fényesebb lett. De amikor először bemutatott az anyjának, Kora néni már az ajtóban végigmért, mintha mérlegelné, elég jó vagyok-e a lányának.

– Mivel foglalkozol, Gergő? – kérdezte akkor, szinte gúnyosan.
– Informatikus vagyok – feleltem zavartan.
– Hm. Az legalább keresett szakma – mondta, de a hangjából hiányzott az elismerés.

Azóta minden találkozásunk egyfajta harc volt. Kora néni mindig talált valamit, amit kritizálhatott: a munkámat, a ruháimat, sőt még azt is, hogy hogyan szeletelem a kenyeret. Viktória próbált közvetíteni köztünk, de gyakran csak még rosszabb lett a helyzet.

Egyik este, amikor már hónapok óta együtt voltunk, Viktória sírva fakadt mellettem az ágyban.
– Nem tudom, mit csináljak… Anyám sosem lesz elégedett veled. De én szeretlek!
Átöleltem, de belül én is kétségbe voltam esve. Vajon elég leszek neki? Vajon képesek leszünk együtt boldogulni ebben az árnyékban?

A helyzet csak romlott. Egy alkalommal Kora néni nyíltan kijelentette:
– Tudod, Gergő, Viktóriának mindig is orvos férjet képzeltem el. Olyat, aki biztos jövőt ad neki.
– Én mindent megteszek érte – válaszoltam halkan.
– Az nem mindig elég – mondta ridegen.

A családi ünnepek rémálommá váltak. Karácsonykor például Kora néni direkt olyan ajándékot vett nekem – egy szakácskönyvet –, amivel burkoltan utalt arra, hogy szerinte nem vagyok elég férfias vagy önálló. Az apja, László bácsi csendben figyelt mindent, néha rám kacsintott, mintha azt mondaná: „Kitartás!”

A barátaim nem értették, miért viselem el ezt. – Miért nem állsz ki magadért? – kérdezte egyszer Zsolt.
– Mert Viktóriát szeretem – feleltem mindig.

Egy nap azonban betelt a pohár. Egy szombat délután Viktóriával sétáltunk a Margitszigeten, amikor felhívta az anyja.
– Azonnal gyere haza! – hallottam a telefonból Kora néni parancsoló hangját.
Viktória rám nézett, majd sóhajtott.
– Menjünk – mondta halkan.

Otthon Kora néni már várt ránk.
– Gergő! Szeretném, ha végre eldöntenéd: hajlandó vagy-e igazán felelősséget vállalni a lányomért? Vagy csak játszadozol vele?
Felálltam az asztaltól. A kezem remegett.
– Szeretem Viktóriát. És ha kell, harcolok érte. De nem fogom hagyni, hogy folyton megalázzon!
Csend lett. Mindenki döbbenten nézett rám. László bácsi először mosolygott rám elismerően.

Aznap este Viktória átölelt.
– Büszke vagyok rád – suttogta.
De tudtam, hogy ezzel még nincs vége. Kora néni ezután hetekig nem szólt hozzám. Aztán egy nap váratlanul felhívott.
– Gergő… Talán túl szigorú voltam veled. De csak jót akarok a lányomnak. Remélem, megérted.

Nem volt könnyű megbocsátani neki. De rájöttem: mindannyian hordozunk félelmeket és elvárásokat. Az anyósom féltette a lányát – talán túlzottan is –, én pedig bizonyítani akartam magamnak és neki is.

Ma már együtt nevetünk néha a régi konfliktusokon. De soha nem felejtem el azt az érzést: milyen nehéz lehet beilleszkedni egy családba, ahol mindenki mást vár tőled. Vajon hányan élnek még ilyen árnyékban? És vajon tényleg csak vicc az anyós-probléma?

„Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre megfelelni önmagunknak és másoknak is? Ti mit tennétek a helyemben?”