A Kéretlen Vendég az Asztalnál – Egy Családi Vacsora Árnyai
– Miért kellett őt is meghívnod? – kérdeztem halkan, miközben a kabátomat akasztottam le a fogasról Gábor előszobájában. Az esőcseppek még mindig az arcomon csorogtak, de nem a hidegtől borzongtam, hanem attól a feszültségtől, amit már az ajtóban éreztem.
Gábor csak vállat vont. – Nem hívtam meg, csak beállított. Tudod, milyen Zsolt.
Tudtam. Túl jól is. Zsolt, a bátyám gyerekkori barátja, akivel sosem találtuk a közös hangot. Mindig úgy éreztem, mintha csak azért lenne ott, hogy elvegyen tőlem valamit: Gábor figyelmét, a családi békét, vagy egyszerűen csak a nyugalmamat.
A nappaliban már ott ült Zsolt, egy pohár vörösborral a kezében. Amint meglátott, szélesen elmosolyodott.
– Szia, Anna! Rég láttalak! – mondta túl hangosan, mintha ezzel leplezni akarná a múltbeli feszültségeket.
– Szia – válaszoltam kimérten, és próbáltam nem gondolni arra az estére három évvel ezelőttről, amikor Zsolt egyetlen mondatával romba döntötte a családi karácsonyt. Akkor is Gábor védte meg őt. Akkor is én maradtam kívülálló.
Az asztalnál anyám már tálalta a levest. A gőzölgő húsleves illata összekeveredett a feszültséggel. Mindenki próbált úgy tenni, mintha ez egy átlagos vacsora lenne. De nem volt az.
– Hogy megy a munka, Anna? – kérdezte anyám, miközben kanalazott.
– Jól – feleltem röviden. Nem akartam beszélni arról, hogy mennyire nehéz mostanában az irodában, hogy mennyire magányosnak érzem magam. Főleg nem Zsolt előtt.
Ő persze nem hagyta annyiban.
– Hallottam, hogy összevesztél a főnököddel – szólalt meg hirtelen. – Igaz?
A kanalam megállt a levegőben. Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Anyám zavartan pislogott.
– Ez nem tartozik ide – mondtam halkan.
Zsolt vállat vont. – Csak érdeklődtem. Tudod, mindig is túl érzékeny voltál.
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Gábor még mindig hallgatott. Ekkor éreztem először azt az este folyamán, hogy valami elpattant bennem.
– Elég volt! – csattantam fel. – Nem kell mindent tudnod rólam, Zsolt! Nem vagy családtag!
A csend szinte tapinthatóvá vált. Anyám letette a kanalat. Gábor végre megszólalt:
– Anna, ne csinálj jelenetet…
– Jelenetet? – néztem rá döbbenten. – Mindig én vagyok a hibás? Mindig nekem kell alkalmazkodnom? Miért fontosabb neked Zsolt véleménye, mint az enyém?
Gábor arca elkomorult. – Nem erről van szó…
– Dehogynem! – szakítottam félbe. – Mindig erről van szó! Karácsonykor is így volt! Akkor is inkább neki hittél!
Zsolt közbevágott: – Nem akartam bajt…
– De mindig bajt csinálsz! – fordultam felé dühösen. – Miért nem tudod egyszerűen tiszteletben tartani a határaimat?
Anyám ekkor megszólalt: – Gyerekek, kérlek…
De már nem lehetett visszafordítani semmit. Felálltam az asztaltól.
– Sajnálom, anya. Nem tudok így itt maradni.
A kabátomat felkapva indultam az ajtó felé. Gábor utánam jött.
– Anna… kérlek…
Megálltam a küszöbön.
– Tudod, mit szeretnék egyszer? Hogy te is kiállj értem. Hogy ne csak Zsoltot védd mindig…
Gábor csak némán nézett rám. A szemében ott volt valami fájdalom – vagy talán bűntudat?
Az eső még mindig zuhogott odakint. A hideg levegő arcul csapott, ahogy kiléptem az utcára. A könnyeim összekeveredtek az esőcseppekkel.
Ahogy hazafelé sétáltam a sötétben, azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy csak annyira vágyom arra, hogy valaki végre engem is meghalljon ebben a családban?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki újra és újra átlépi a határainkat?