A vejem már fél éve a nyakamon él – a lányom pedig védelmezi

– Nem igazságos, hogy ezt mondod, anya! – csattant fel Dóri, a lányom, miközben a konyhaasztalra csapta a bögrét. A tea kilöttyent, de egyikünk sem törődött vele. – Te sosem értetted meg Ádámot!

A szívem összeszorult. Már megint itt tartunk. Már megint én vagyok a gonosz, aki csak kritizál. Pedig én csak segíteni akarok. De hogyan lehet segíteni annak, aki nem akarja elfogadni?

Ádám, a vejem, már fél éve munkanélküli. Fél éve minden hónapban mi fizetjük ki a villanyszámlát, mi vesszük meg az unokámnak a pelenkát, mi hozzuk a húst a vasárnapi ebédhez. És Dóri? Ő csak mentegeti őt. „Majd lesz munka, anya! Ádámnak diplomája van, nem mehet el akárhová!” – mondja újra és újra.

De én már nem bírom tovább. Nem bírom nézni, ahogy a lányom egyre jobban belesüpped ebbe az álomvilágba, ahol minden rendben van, csak épp a valóság mást mutat.

Az egész tavaly kezdődött. Dóri és Ádám esküvője gyönyörű volt. Mindkét család összedobta a pénzt az első közös lakásukhoz – egy panelt vettünk Zuglóban, szerény, de tiszta. A fiatalok maguk csinálták a felújítást, esténként festettek, hétvégén csempéztek. Akkor még mindketten dolgoztak: Dóri egy könyvelőirodában volt asszisztens, Ádám pedig egy multinál informatikus. Nem voltak gazdagok, de boldogok voltak.

Aztán jött az unoka, Levente. Életem legnagyobb öröme! De vele együtt jöttek a gondok is. Dóri szülési szabadságra ment, Ádámot pedig leépítették. Azt mondta: „Nem baj, anyu, most legalább többet lehetek Leventével!” – és én akkor még elhittem neki.

De teltek a hetek, aztán a hónapok. Ádám először még küldözgette az önéletrajzokat, járt interjúkra – legalábbis ezt mondta. De egy idő után már csak azt láttam, hogy egész nap otthon ül melegítőben, telefonozik vagy sorozatot néz. Ha rákérdeztem: „Na, mi újság a munkakereséssel?”, csak legyintett: „Most nincs semmi normális állás. Majd ha lesz valami értelmes…”

Közben Dóri egyre fáradtabb lett. Az anyaság minden öröme mellett ott volt rajta az aggodalom is: hogyan fizetik ki a rezsit? Honnan lesz pénz Levente cipőjére? És persze ilyenkor mindig hozzánk fordultak.

Eleinte természetes volt: „Anyu, tudnál segíteni egy kis pénzzel?” – kérdezte Dóri halkan telefonban. Persze hogy segítettem! Hiszen az unokámról van szó! De aztán ez rendszeressé vált. Már nem is kértek – csak jöttek a listák: „Anyu, hoznál tejet?”, „Apa, tudnál venni egy kis pelenkát?”, „Jövő héten el tudnátok vinni Leventét orvoshoz?”.

A férjem, Laci eleinte csak morgott magában: „Majd kinövik ezt… Fiatalok még.” De mostanra ő is elvesztette a türelmét.

Egy este leültünk beszélgetni.
– Nem lehet ezt így tovább csinálni – mondta Laci csendesen. – Mi lesz velük, ha mi már nem leszünk?
– Nem tudom – suttogtam.
– Beszélj velük! – kérte Laci.

Másnap átmentem hozzájuk. Ádám épp a kanapén feküdt, Levente játszott mellette a szőnyegen.
– Szia anyu! – köszönt Dóri fáradt mosollyal.
– Szia drágám! – próbáltam kedves lenni. – Beszélhetnénk kicsit?
– Persze – mondta Dóri, de már láttam rajta az idegességet.

Leültem melléjük.
– Nézzétek… Nem akarok beleszólni az életetekbe, de aggódom értetek. Ádám, mikor tervezel visszamenni dolgozni?
Ádám felült.
– Anyuka, most tényleg nincs semmi normális állás. Informatikus vagyok, nem fogok elmenni pizzát hordani vagy árufeltöltőnek! Majd lesz valami.
– De addig miből éltek? – kérdeztem halkan.
– Megoldjuk! – vágta rá Dóri gyorsan.
– Úgy érted: mi oldjuk meg helyettetek – csúszott ki a számon.
Dóri arca elvörösödött.
– Ez most igazságtalan volt!
– Az igazságtalan az, hogy nekünk kell eltartani titeket! – emeltem fel a hangom akaratlanul is.
Ádám felállt:
– Ha ennyire zavarunk titeket, szóljatok nyugodtan! Elköltözünk!
– Hova? – kérdeztem keserűen. – A panelből nem tudtok hova menni… És akkor miből éltek majd?
Dóri sírni kezdett.
– Anya… én csak azt akarom, hogy békén hagyj minket!

Hazamentem összetörve. Laci csak annyit mondott:
– Most már tényleg lépnünk kell.

Pár nap múlva felhívtam Ádám anyját is, Marikát. Ő sem volt boldogabb:
– Tudod, Éva, én is próbáltam beszélni vele. De csak sértődik és bezárkózik. Nem segít itthon semmit… Azt mondja: „Majd lesz munka.” De mikor?
– Szerinted mit csináljunk?
– Talán ha mindketten visszafogjuk magunkat… Ne adjunk pénzt mindenre! Talán akkor ráébrednek…

Így is tettünk. Egy hétig nem vittünk semmit: se pelenkát, se tejet, se kész ebédet vasárnapra. Dóri először nem szólt semmit – aztán egy este sírva hívott:
– Anya… Leventének elfogyott a pelenkája… Ádám megint nem hozott semmit haza… Mit csináljak?

Összeszorult szívvel mentem át hozzájuk. Leültem Dóri mellé az ágyra.
– Drágám… Szeretlek titeket, de nem tarthat örökké ez így. Felnőttek vagytok! Ádámnak dolgoznia kellene! Neked is vissza kellene menned dolgozni majd!
Dóri csak sírt:
– De én félek… Mi lesz velünk?

Ádám bejött a szobába:
– Megint te beszéled rá erre? Miért nem tudod elfogadni, hogy most ilyen időszak van? Majd lesz munka!
– És ha nem lesz? Meddig akartok így élni?
Ádám vállat vont:
– Amíg muszáj.

Ekkor éreztem először igazi haragot iránta. Nem azért haragudtam rá, mert nincs munkája – hanem mert nem is akar igazán változtatni.

Azóta hidegebb lett köztünk minden. Dóri ritkábban hív fel. Ha találkozunk is, mindig feszültség van köztünk. Az unokámat persze imádom – de már félek attól is, hogy túl sokat segítek-e neki ezzel?

Sokszor gondolkodom azon: hol rontottuk el? Túl sokat adtunk? Túl keveset követeltünk? Vagy egyszerűen ilyen lett ez a világ?

A szomszédasszonyom szerint keménynek kell lenni: „Majd megtanulják!” De én nem akarom elveszíteni a lányomat sem…

Néha éjszaka álmatlanul forgolódom: vajon meddig lehet szeretetből tűrni? Hol húzódik az igazi határ segítség és kihasználás között? Ti mit tennétek az én helyemben?