Az olló a szívemben: Egy anya harca fia méltóságáért

– Anya, kérlek, ne haragudj, de… – Máté hangja remegett, ahogy belépett a lakásba. Az ajtóban állt, a kabátja félig lecsúszott a válláról, a szeme vörös volt a sírástól. Azonnal észrevettem, hogy valami nincs rendben. A következő pillanatban megláttam: a gyönyörű, hosszú haja, amire annyira büszke volt, csúnyán, egyenetlenül le volt vágva.

– Mi történt veled, Máté? – kérdeztem, miközben letérdeltem elé, hogy a szemébe nézhessek.

– Az osztályban… a tanárnő, Katalin néni… meg a Gergő… azt mondták, hogy túl hosszú a hajam, és nem illik egy fiúhoz. Aztán… – elcsuklott a hangja, és újra sírni kezdett. – Katalin néni azt mondta, hogy ha nem vágatom le, akkor ő megcsinálja. És tényleg megtette. Gergő tartotta a fejem, és… – Máté zokogott, én pedig éreztem, ahogy a düh és a tehetetlenség szorítja a torkomat.

Aznap este nem tudtam aludni. A férjem, Zoltán, próbált nyugtatni, de ő is dühös volt. – Ez elfogadhatatlan, Eszter! – mondta. – Hol élünk, hogy egy tanár így bánhat egy gyerekkel?

Másnap reggel bementem az iskolába. A folyosón mindenki kerülte a tekintetemet, mintha én lennék a hibás. Az igazgatói irodában Katalin néni már ott ült, karba tett kézzel, mintha ő lenne az áldozat.

– Eszter, megértem, hogy fel van háborodva, de Máté hajviselete már régóta problémát jelentett – kezdte. – Az iskolai szabályzat szerint…

– Milyen szabályzat? – vágtam közbe. – Hol van leírva, hogy egy fiúnak nem lehet hosszú haja? És ki adott önnek jogot, hogy hozzányúljon a gyerekemhez?

Az igazgató, Szabó úr, csak sóhajtott. – Nézze, Eszter, nem akarunk nagy ügyet csinálni ebből. A tanárnő csak a legjobbat akarta.

– A legjobbat? – szinte kiabáltam. – Megalázta a fiamat az egész osztály előtt! Elvette tőle azt, ami számára fontos volt. Ez nem nevelés, ez bántalmazás!

A beszélgetés zsákutcába futott. Az iskola nem vállalt felelősséget, Katalin néni nem kért bocsánatot, sőt, még én lettem a „problémás szülő”, aki túlreagálja a dolgokat. Hazafelé menet remegtem az idegtől. Vajon hány gyerekkel történik meg hasonló, csak senki nem beszél róla?

Otthon Máté csendes volt, visszahúzódott. Nem akart iskolába menni, nem akart találkozni senkivel. Egy este, miközben a haját simogattam, halkan megszólalt:

– Anya, én már nem akarok fiú lenni. Ha ezért bántanak, inkább lennék lány.

A szívem összeszorult. Mit mondhat ilyenkor egy anya? Hogy magyarázzam el neki, hogy nem ő a hibás, hogy joga van önmagának lenni? Hogy a világ néha kegyetlen, de én mindig mellette állok?

A családban sem volt könnyű. Anyósom, Ilona néni, csak legyintett: – Régen ilyen nem fordulhatott volna elő. Egy fiú legyen fiú! – mondta, mintha ezzel mindent elintézett volna. Zoltán viszont kiállt mellettem, de láttam rajta, hogy ő is bizonytalan: vajon tényleg túlérzékenyek vagyunk?

Elkezdtem utánajárni a jogainknak. Írtam az Oktatási Hivatalnak, felkerestem egy gyermekjogi szervezetet. Mindenki együttérzett, de konkrét segítséget senki nem tudott adni. Az iskola közben egyre inkább elzárkózott, Máté pedig egyre rosszabbul lett. Egyik nap azt mondta:

– Anya, ha nem kellene iskolába járnom, minden jobb lenne.

Ekkor döntöttem el, hogy nem hagyom annyiban. Elvittem Mátét egy pszichológushoz, aki megerősítette: amit vele tettek, az megalázás volt, és hosszú távon is nyomot hagyhat benne. Az iskolát végül elhagytuk, másik intézményt kerestünk, ahol elfogadóbbak voltak. De a sebek lassan gyógyultak.

Azóta is sokszor eszembe jut az a nap. Vajon hány gyerek szenved csendben, mert a felnőttek nem értik meg őket? Hány szülő érzi magát tehetetlennek a rendszerrel szemben? És vajon mikor jön el az a nap, amikor egy gyerek önmaga lehet, anélkül, hogy szégyellnie kellene azt, aki?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrnünk, hogy a gyerekeinket megalázzák az iskolában?”