Imádság és kitartás: Egy házasság próbái között

– Miért nem tudsz végre egy kicsit csendben maradni? – csattant fel Gábor, miközben az eső dobolt az ablakon. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrével, és próbáltam nem sírni. A gyerekek már aludtak, de minden egyes kiabálásnál attól féltem, hogy felébrednek.

– Gábor, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már fel-alá járkált a szűk konyhában, mint egy ketrecbe zárt állat.

– Elegem van ebből az egészből! – kiáltotta. – Négy éve itthon vagyok, négy éve próbálok munkát találni, de te csak azt látod, hogy semmit sem csinálok!

Nem szóltam. Csak néztem a repedést a falon, ami mintha napról napra hosszabb lett volna. Mint a házasságunk: lassan, de biztosan repedezett.

Aznap este, amikor végre csend lett, leültem az ágy szélére és imádkoztam. Nem tudtam mást tenni. Az imádság volt az egyetlen kapaszkodóm. „Istenem, adj erőt!” – suttogtam újra és újra.

Aztán visszagondoltam arra a napra, amikor Gábor elveszítette az állását a gyárban. Akkor még azt hittem, együtt mindent kibírunk. De ahogy teltek a hónapok, egyre nehezebb lett minden. A pénz elfogyott, én elvállaltam mindent: takarítottam, időseket gondoztam, sőt még éjszakai műszakot is vállaltam egy pékségben. Gábor pedig egyre zárkózottabb lett. Eleinte próbált segíteni itthon, de aztán már csak ült a tévé előtt vagy az interneten keresett állást – legalábbis ezt mondta.

A családunk szépen lassan kezdett szétesni. Anyám gyakran hívott telefonon:

– Kislányom, ezt így nem lehet sokáig bírni! Miért nem jöttök haza hozzánk?

De én nem akartam feladni. Nem akartam beismerni, hogy kudarcot vallottam. A gyerekeim miatt is maradtam – Dóri még csak hatéves volt, Marci pedig nyolc. Nem akartam, hogy azt lássák: anya és apa már nem szeretik egymást.

Egyik este Gábor későn jött haza. Éreztem rajta az alkoholt. Nem szólt semmit, csak ledobta magát az ágyra. Másnap reggel csendben reggeliztünk. Marci megkérdezte:

– Anya, apa miért szomorú mindig?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a fejét.

A templom lett a menedékem. Minden vasárnap ott ültem hátul, és hallgattam a pap szavait: „A hit hegyeket mozgat meg.” Néha úgy éreztem, hogy nekem már nem hegyeket kellene mozgatnom, hanem egész világokat.

Egyik vasárnap után odajött hozzám Kati néni, az egyik idős asszony:

– Drága Emese, látom rajtad a bánatot. Tudod, hogy beszélhetsz velem bármiről.

Először csak legyintettem, de aztán egy délután átmentem hozzá. Ott ültem a konyhájában, és egyszer csak minden kibukott belőlem: a félelem, a harag, a reménytelenség.

– Néha úgy érzem, hogy megfulladok ebben az életben – mondtam sírva.

Kati néni megszorította a kezem:

– Az Úr nem ad nagyobb terhet annál, mint amit elbírsz. De néha segítséget kell kérni.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg elbírom még ezt? Vagy csak magamat áltatom?

A következő hónapokban Gábor egyre többet ivott. Egy este már annyira részeg volt, hogy elesett a nappaliban. A gyerekek sírtak. Akkor döntöttem el: segítséget kérek.

Elmentem a helyi családsegítőhöz. Ott ültem egy idegen nő előtt és elmondtam mindent: hogy félek Gábortól, hogy már nem bírom tovább egyedül. A nő kedves volt:

– Emese, nem vagy egyedül. Sokan járnak hasonló cipőben.

Ez adott egy kis reményt. Elkezdtem beszélgetni más anyukákkal is az iskolában – kiderült, hogy nem csak én küzdök ilyen gondokkal.

Egyik este Gábor hazaért és leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy mindent tönkretettem.

Néztem őt: fáradt volt és megtört.

– Nem tetted tönkre – feleltem –, de változtatni kell.

A következő hetekben Gábor elment egy állásinterjúra. Nem vették fel elsőre, de legalább próbálkozott. Éreztem benne valami változást – talán végre elérte a mélypontot.

Az imádság továbbra is ott volt velem minden nap. Nem oldotta meg helyettem a problémákat, de adott erőt kitartani.

Most itt ülök a konyhában, hallgatom ahogy Dóri nevet a szobában Marcival. Gábor ma is interjúra ment – nem tudom mi lesz velünk holnap vagy jövő héten. De már nem félek annyira.

Vajon hányan élnek még így csendben szenvedve Magyarországon? Hányan hiszik el magukról, hogy mindent egyedül kell kibírniuk? Talán ha többet beszélnénk róla…