„Amíg el nem hagyod őt, egy fillért sem kapsz tőlem!” – Egy magyar anya vallomása a lánya házasságáról
„Nem kapsz tőlem egy fillért sem, amíg el nem hagyod azt az embert!” – a hangom remegett, de nem engedtem. Anna ott állt előttem a konyhában, a régi, sárga csempék között, amiket még az apja rakott fel húsz éve. A szeme vörös volt a sírástól, a keze ökölbe szorult. A levegő olyan sűrű volt közöttünk, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatna a plafon.
– Anya, ezt nem teheted velem! Ő a férjem! – kiáltotta Anna, és a hangjában ott volt minden: düh, kétségbeesés, és az a gyermeki fájdalom, amit akkor is láttam rajta, amikor hatévesen leesett a hintáról.
De most már nem volt gyerek. Harmincéves nő állt előttem, akit Milán mellett csak egyre jobban felemésztett az élet. Milán két éve munkanélküli volt. Először csak sörözött esténként a haverjaival, aztán jöttek a pálinkák, végül már délután is részeg volt. Anna két munkahelyen dolgozott: reggelente egy pékségben árult kiflit, délután pedig egy irodában adminisztrált. Minden hónapban ő fizette a lakbért, a rezsit, és még Milán cigarettáját is. Hétvégente eljött hozzám Zuglóba – fáradtan, beesett arccal –, de soha nem panaszkodott. Csak ült a kanapén és néha sírt egy kicsit.
Sokan mondják: „Felnőtt nő, az ő döntése.” De én láttam, ahogy lassan eltűnik belőle az élet. Láttam, ahogy a mosolya egyre ritkább lesz, ahogy a hangja elvékonyodik. És ezért döntöttem úgy: amíg Milán mellett marad, nem segítek neki többé. Nem fizetem ki helyette a villanyszámlát, nem veszek neki gyógyszert, nem adok pénzt kenyérre sem.
Aznap éjjel alig aludtam. Csak feküdtem az ágyban és hallgattam az esőt az ablakon. Anna hangja visszhangzott bennem: „Ő a férjem!” Vajon rossz anya vagyok? Túl messzire mentem? Most vesztettem el örökre a lányomat?
Másnap reggel csörgött a telefonom. A húgom, Zsuzsa volt az.
– Mariann, mit csináltál? Anna fél órán át zokogott nekem! Azt mondja, kidobtad!
– Nem dobtam ki – válaszoltam halkan. – Csak azt mondtam neki: amíg Milánnal él, nem segítek neki tovább. Nem bírom nézni, ahogy tönkremegy.
Zsuzsa nagyot sóhajtott.
– Tudod, hogy ezzel még mélyebbre lökheted? Talán most lenne szüksége rád igazán.
De én tudtam: az évek óta tartó támogatásom csak konzerválta ezt az állapotot. Minden alkalommal én fizettem ki Milán újabb adósságát vagy Anna gyógyszereit. És minden alkalommal láttam, ahogy Anna egyre jobban eltűnik.
Hetek teltek el. Anna nem hívott. A lakásom üresebb volt, mint valaha. Minden telefoncsörgésre összerezzentem: vajon jól van? Vajon bajba került? De nem engedtem.
Egyik nap a postán sorban állva összefutottam a szomszédasszonnyal, Ilonával.
– Mariann, hallottam Annáról… Az egész ház erről beszél! Azt mondják, magára hagytad!
Éreztem, ahogy égni kezd az arcom.
– Nem hagytam magára… Csak azt akarom, hogy végre felébredjen. Nem bírom tovább nézni ezt.
Ilona rám nézett azokkal az okos szemeivel:
– Tudod… néha hagyni kell a gyereket tanulni a saját hibájából. De néha meg kell fogni a kezét és kihúzni a sárból.
Aznap este leültem az asztalhoz és levelet írtam Annának. Leírtam benne mindent: mennyire szeretem őt; mennyire fáj látni szenvedni; hogy mindig itt leszek neki – de csak akkor, ha elhagyja azt az embert, aki tönkreteszi.
Egy hét múlva megszólalt a kapucsengő. Kinyitottam az ajtót: Anna állt ott – soványabb volt mint valaha, karikás szemekkel.
– Anya… alhatok nálad ma este? Eljöttem Milántól.
Úgy öleltem át, mint amikor kislány volt. Sokáig sírtunk egymás vállán.
Később este leültünk teázni.
– Tudod… talán igazad volt – mondta halkan Anna. – De nagyon fájt, hogy akkor hagytál magamra, amikor leginkább szükségem lett volna rád.
Nem tudtam mit mondani. Csak megszorítottam a kezét.
Most Anna velem lakik újra – amíg talpra nem áll. Állást keres és pszichológushoz jár. Milán üzeneteket ír neki; könyörög, hogy menjen vissza hozzá – de Anna nem válaszol.
Minden este azon gondolkodom: vajon jól tettem? Vajon tényleg segítettem neki – vagy csak még jobban összetörtem? Vajon meddig tart egy anya felelőssége? Hol húzzuk meg a határt aközött, hogy segítünk – és aközött, hogy tönkretesszük azt is, akit szeretünk?
Ti mit tennétek? Hol van az a pont, ahol már nem szabad tovább segíteni?