Elárult örökség: Egy anya árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, anya! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, a kezem remegett, és a papírok szinte kiestek az ujjaim közül. Anyám, Ilona, csak némán nézett rám, az arca rezzenéstelen volt, mintha nem is értené, miért vagyok dühös. A családi ház adásvételi szerződése ott feküdt előttem az asztalon, rajta az ő aláírásával – és nélkülem.

Még csak három hónap telt el apám temetése óta. Azóta minden nap úgy éreztem, mintha egy sűrű ködben bolyonganék. A gyász mindent elhomályosított, de most hirtelen minden kristálytisztává vált: anyám eladta a házat, ahol felnőttem, ahol apám utolsó napjait töltötte – és engem kihagyott mindenből.

– Nem volt más választásom, Zsuzsa – mondta végül halkan. – A rezsi, a tartozások… nem bírtam egyedül.

– De miért nem mondtad el? Miért nem beszéltél velem? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ez nem csak a te házad volt! Apám is azt akarta, hogy mindkettőnké legyen!

Anyám lesütötte a szemét. Egy pillanatra mintha megremegett volna a szája széle, de aztán újra kemény lett a tekintete.

– Te úgysem érted ezt meg. Neked mindig minden könnyen ment – vágta oda. – Nekem kellett mindent elintéznem, miközben te Pesten éled az életed.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Igen, Budapesten dolgozom könyvtárosként, de minden hétvégén hazajártam segíteni. Soha nem hagytam magára őt – legalábbis ezt hittem.

A következő napokban minden megváltozott. A házban idegenek jártak-keltek: egy fiatal pár nézte meg a szobámat, ahol gyerekként álmodoztam. Anyám egyre zárkózottabb lett. Próbáltam beszélni vele, de csak annyit mondott: „Ez már nem a te dolgod.”

A barátnőm, Erika próbált vigasztalni:

– Zsuzsa, lehet, hogy tényleg bajban volt anyukád… De akkor is jogod lett volna tudni róla!

– Nem értem, Erika… Miért titkolta el? Miért nem bízott bennem? – suttogtam.

Egy este megtaláltam apám régi naplóját a padláson. A lapok között egy levél várt rám: „Ha bármi történne velem, szeretném, ha Zsuzsa is részesülne mindenből.” A kezem ökölbe szorult. Apám tudta, hogy fontos vagyok neki – de anyám ezt semmibe vette.

A falu hamar megtudta a történteket. A boltban Marika néni félrehívott:

– Jaj, aranyom… Hallottam, mi történt. Az Ilona mindig is magának való volt… De azért ez túlzás.

Mindenki sajnált, de senki sem tudott segíteni. Az ügyvédhez fordultam, de kiderült: anyám már hónapokkal korábban átiratta a tulajdonjogot saját nevére. Jogilag tehetetlen voltam.

A legrosszabb mégis az volt, amikor rájöttem: nem csak a házat veszítettem el. Az anyámba vetett bizalmamat is. Gyerekkoromban ő volt az erős nő, aki mindent megoldott. Most pedig úgy éreztem magam mellette, mint egy idegen.

Egyik este leültem vele a konyhában. A csend szinte fojtogató volt.

– Anya… Miért csináltad ezt velem? – kérdeztem utoljára.

Sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:

– Mert féltem. Féltem attól, hogy elveszítek mindent… és talán téged is.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam haragudni rá – de megbocsátani sem tudtam.

Azóta eltelt egy év. Budapesten új albérletbe költöztem. Néha felhívom anyámat, de már soha nem lesz olyan köztünk minden, mint régen. Az örökségem nem csak egy ház volt – hanem az otthon érzése is.

Vajon lehet-e valaha újra bízni abban, aki egyszer már elárult? Ti mit tennétek a helyemben?