„Hozd a gyerekeket, de a pénztárcádat se felejtsd el” – Egy családi titok a diófa alatt

– Juli, hozd a gyerekeket vasárnap, de a pénztárcádat se felejtsd el! – szólt át anyám a telefonba, miközben a háttérben hallottam, ahogy apám dühösen csapja le a konyhapulton a kávésbögrét. A hangja fáradt volt, de valami keserű él is vegyült bele, amitől összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy ez nem csak egy szokásos vasárnapi ebéd lesz a diófa alatt.

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Mióta apám nyugdíjba ment, mintha minden nap egyre kisebb lett volna a ház, egyre hangosabbak lettek a veszekedések. Anyám folyton panaszkodott: „Laci egész nap csak ül, nézi a tévét, semmit nem csinál!” Apám meg visszaszólt: „Harmincöt évig dolgoztam, most már hadd pihenjek!” Én meg középen álltam, mint egy híd, amin mindkét oldalról jönnek az autók, és bármelyik pillanatban lesodorhatnak.

A férjem, Gábor már reggel szólt: – Juli, ha megint szóba kerül a pénz, én nem fogok hallgatni. Nem lehet mindig mindent rád tolni! – De én csak legyintettem. – Ne aggódj, most biztos nem lesz semmi baj. Csak egy ebéd. – De magam sem hittem el.

Ahogy beléptünk a kertkapun, anyám már ott állt a diófa alatt, kezében egy tál friss pogácsával. A gyerekek – Bence és Lili – azonnal rohantak a hintához. Apám az árnyékban ült, kezében egy régi újságot forgatott, de láttam rajta, hogy csak úgy tesz, mintha olvasna.

– Na végre! – mondta anyám. – Már azt hittem, el sem jöttök. – A hangja túl vidám volt, túl erőltetett.

Ebéd közben mindenki hallgatott. Csak a kanalak csörögtek a tányérokon. Anyám egyszer csak megszólalt:
– Juli, beszélnünk kellene arról, hogy mi lesz ezzel a házzal…

Gábor letette a villát.
– Már megint? Nem lehetne egyszer végre csak együtt lenni?

Anyám szeme könnyes lett.
– Nem érted? Mi lesz velünk, ha már nem bírjuk tovább? Ki fog ránk nézni? És ha eladjuk…

Apám halkan megszólalt:
– Én innen nem megyek sehova. Ez az én házam!

A feszültség tapintható volt. Éreztem, ahogy mindenki rám néz. Mintha nekem kellene eldönteni mindent.

– Anya, apa… én nem tudom. Nekünk sincs könnyű dolgunk. Gábor munkahelye is bizonytalan, én is csak részmunkaidőben dolgozom. Nem tudunk segíteni annyit, amennyit szeretnétek…

Anyám arca elkomorult.
– Mindig csak kifogások! Bezzeg amikor ti voltatok kicsik…

Apám közbevágott:
– Hagyd már! Nem az ő hibájuk!

A gyerekek ekkor összevesztek valamin a kert végében. Lili sírva jött oda hozzám.
– Bence elvette a labdámat!

Ölembe vettem.
– Kicsim, néha a felnőttek is úgy viselkednek, mint ti…

Gábor felállt.
– Juli, menjünk haza. Ez így nem megy tovább.

Anyám utánunk szólt:
– Ne menjetek! Nem akartam veszekedni… Csak félek. Félek attól, hogy egyszer egyedül maradok.

Megálltam az ajtóban.
– Anya… én is félek. Félek attól, hogy sosem tudjuk majd megbeszélni ezeket. Hogy mindig csak kerülgetjük egymást meg a problémákat.

Apám odajött hozzánk. Megölelte anyámat.
– Majd megoldjuk valahogy. Csak ne haragudjatok egymásra.

Aznap este otthon sokáig nem tudtam elaludni. Gábor csendben feküdt mellettem.
– Szerinted mi lesz velük? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – mondta –, de valamit ki kell találni. Mert így mindenki csak szenved.

Másnap anyám felhívott.
– Juli… bocsánatot akartam kérni. Tudom, hogy nektek is nehéz. Csak olyan nehéz elfogadni, hogy öregszünk…

Sírva fakadtam.
– Én sem akarom elveszíteni ezt az egészet. De nem tudom, hogyan lehetne jól csinálni.

Azóta is ott motoszkál bennem: vajon tényleg képesek vagyunk-e őszintén beszélni egymással? Vagy örökké csak hallgatunk és félünk?

Ti mit gondoltok? Nálatok is előfordult már ilyen családi feszültség? Vajon lehet ebből kiutat találni?