Ígéret a lakodalom fényei alatt: Anyai áldozat vagy árulás?

– Nem érdekel, anya! Mindig csak ígérgetsz, de amikor tényleg számítana, sosem vagy ott! – Anna hangja remegett a dühtől, miközben a nappali közepén állt, szemeiben könnyek csillogtak.

Ott ültem a kanapén, a kezeim görcsösen összekulcsolva az ölemben. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával egyre mélyebbre süllyednék abban a gödörben, amit magamnak ástam.

– Anna, kérlek… – próbáltam megszólalni, de ő már hátat is fordított.

– Ne is próbálkozz! – vágta oda, és kiviharzott a szobából. Az ajtó hangosan csapódott mögötte.

A csend szinte fájt. A falióra kattogása volt az egyetlen hang, ami emlékeztetett arra, hogy az idő nem áll meg – még akkor sem, ha én legszívesebben visszatekerném.

Gyerekkorom óta tudtam, hogy egyszer majd mindent megteszek a lányomért. Amikor Anna megszületett, egyedülálló anyaként kezdtem új életet Budapesten. A volt férjem, Gábor, már rég mással élt, én pedig kétkezi munkával tartottam fenn magunkat. Minden forintot félretettem: Anna taníttatására, majd később az esküvőjére. Mert azt akartam, hogy neki könnyebb legyen.

Az évek teltek, Anna felnőtt, egyetemre ment Szegedre, majd visszaköltözött Budapestre. Megismerkedett Péterrel – egy rendes fiúval, akit én is megszerettem. Amikor bejelentették az eljegyzést, Anna ragyogott a boldogságtól. Azonnal elkezdtük tervezni az esküvőt: helyszín a Duna-parton, fehér ruha, zenekar… Minden részletet együtt álmodtunk meg.

Aztán jött az a telefonhívás. Anyám – Anna nagymamája – elesett otthon Békéscsabán. Combnyaktörés. Az orvos azt mondta, hosszú rehabilitáció vár rá. Nem volt más választásom: magamhoz vettem őt Budapestre. A megtakarított pénzünket – Anna esküvőjének alapját – elvitte a nagymama ápolása: gyógyszerek, speciális ágy, nővér. Minden nap újabb kiadásokat hozott.

Anna eleinte megértő volt. De ahogy közeledett az esküvő időpontja, egyre feszültebb lett. Egyik este leült mellém.

– Anya, ugye tudod, mennyire fontos nekem ez az esküvő? – kérdezte halkan.

– Tudom, kicsim… De most minden pénzünket nagymama ápolására kellett költenem. Sajnálom…

– Mindig csak sajnálod! – fakadt ki. – Miért nem tudsz egyszer végre értem tenni valamit?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

A következő hetekben Anna egyre távolabb került tőlem. Péter próbált közvetíteni közöttünk.

– Katalin néni, Anna nagyon csalódott – mondta egyszer óvatosan. – Talán beszélni kéne vele…

De mit mondhattam volna? Hogy választanom kellett a saját anyám és a lányom álmai között? Hogy minden döntésem rossznak tűnik?

Az esküvő végül szerény lett: kis templomi szertartás, vacsora egy családi étteremben. Anna egész este szótlan volt mellettem. A fotókon is látszik: nem mosolyog rám.

Azóta sem beszélünk úgy igazán. Néha felhívom, de röviden válaszol. Az unokámat is csak ritkán láthatom.

Éjszakánként gyakran visszagondolok arra a napra. Vajon tényleg elárultam Annát? Vagy csak azt tettem, amit egy anya tehet?

A szomszédasszonyom, Marika néni szerint idővel minden megbocsátható. De én nem vagyok ebben biztos.

Most itt ülök a sötét nappaliban, és hallgatom a város zaját az ablakon túl. Néha úgy érzem, mintha mindenki másnak sikerülne jó anyának lenni – csak nekem nem.

Vajon lehet-e jó döntést hozni akkor, amikor mindkét út fájdalmat okoz valakinek? És vajon egyszer még megbocsát nekem Anna?