„Nem vagyok többé a cseléded, Mari néni!” – Egy budapesti panelház titkai

– Nem megyek le többé a boltba, Mari néni! – mondtam ki végre, remegő hangon, miközben a kulcsot szorongattam a zsebemben. A folyosón álltunk, a harmadik emeleti panelházban, ahol minden hang visszhangzott. Mari néni rám nézett azokkal a szürke, fáradt szemeivel, amikben egyszerre volt szemrehányás és félelem.

– Hát akkor ki fog nekem segíteni? – kérdezte halkan, mintha már most elveszett volna.

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy a bűntudat lassan fojtogatni kezd. Az elmúlt öt évben én voltam az, aki bevásárolt neki, kiváltotta a gyógyszereit, elintézte a postát. Amikor a lánya, Zsuzsa, havonta egyszer hazajött Pestről, mindig csak sietve köszönt, és már ment is vissza az autójához. „Jaj, Anikó, olyan jó, hogy te itt vagy anyámnak!” – mondta egyszer nevetve. Akkor még büszke voltam magamra.

De mostanra elfáradtam. A férjem, Laci már hónapok óta munkanélküli volt, otthon ülve egyre ingerültebb lett. A lányom, Dóri kamaszodott, és minden nap újabb vitákat hozott. Én pedig két munka között rohangáltam: reggelente takarítottam egy irodában a belvárosban, délután pedig egy kis pékségben dolgoztam. Minden napom percre pontosan be volt osztva. És mégis: amikor Mari néni csengetett – mert mindig csengetett –, én mentem.

A házban mindenki tudta, hogy én vagyok „Mari néni lánya helyett lánya”. A liftben összesúgtak mögöttem: „Szegény Anikó, mennyit bír még?” De senki sem ajánlotta fel, hogy átveszi tőlem ezt a terhet.

Aznap reggel Dóri sírva fakadt az ajtóban: – Anya, miért nem vagy soha itthon? Miért mindig másokkal foglalkozol?

Akkor értettem meg: valamit elrontottam. Próbáltam jó lenni mindenkinek – de közben elveszítettem magamat.

Mari néni lakásában mindig ugyanaz az áporodott szag fogadott: régi bútorok, gyógyszerek és valami kimondhatatlan magány. Néha órákig hallgattam a történeteit a régi időkről: hogyan menekültek 56-ban vidékről Pestre, hogyan halt meg a férje egy téli napon. Mindig ugyanazokat a mondatokat ismételte. Én közben azon gondolkodtam: vajon ki fog rám emlékezni így?

Aznap este Laci rám förmedt:
– Meddig csinálod még ezt? Nem látod, hogy szétesik a család?
– De hát Mari néninek nincs senkije! – vágtam vissza.
– Nekünk sincs senkink! – csattant fel. – Vagy te már nem is tartozol ide?

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Egész éjjel forgolódtam. Reggel Dóri csendben reggelizett mellettem.
– Szeretném, ha ma velem lennél – mondta halkan.

Akkor döntöttem el: elmegyek Mari nénihez és megmondom neki az igazat.

Most itt álltam előtte, és nem tudtam mit mondani. Ő csak nézett rám.
– Tudja mit? – szólalt meg végül fáradtan. – Maga legalább őszinte. A lányom csak hazudik nekem.

A könnyeim kicsordultak. Nem akartam megbántani őt – de nem bírtam tovább.

A házban hamar elterjedt a hír: „Anikó már nem segít Mari néninek.” Egyik nap a szomszédasszonyom, Ilonka néni odajött hozzám a lépcsőházban:
– Hát te is ilyen lettél? Csak addig jó valaki, amíg fiatal?

Nem válaszoltam. De belül ordítottam: „Hol voltatok eddig? Miért mindig csak én?”

Mari néni lánya végül hazajött. Dühösen becsöngetett hozzám:
– Hogy képzeled ezt? Anyámnak szüksége van rád!
– Az ön anyja – mondtam halkan –, nem az enyém.

Azóta nem beszélünk. Mari néni most egy gondozót kapott az önkormányzattól. Néha látom az ablakból: ül az erkélyen és bámulja a játszóteret.

Én pedig próbálom újraépíteni az életemet. Több időt töltök Dórival; Laci is mintha kicsit megenyhült volna. De minden este eszembe jut Mari néni arca.

Vajon önzés volt-e végre magamat választani? Vagy csak annyit tettem, amit minden nőnek meg kellene tanulnia ebben az országban?

„Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húzódnak a határok segítés és önfeladás között?”