Anyám könnyei: Egy családi titok, ami mindent megváltoztatott
– Zsófi, kérlek, gyere át… most azonnal! – Anyám hangja remegett a telefonban, mintha minden szóval egy-egy könnycsepp gördülne végig az arcán. A szombat reggel csendje hirtelen fojtogatóvá vált a lakásomban. Letettem a kávéscsészét, és már húztam is a kabátomat. A szívem hevesen vert, valami rosszat sejtettem.
Az utca üres volt, csak a tavaszi szél sodorta végig a lehullott virágszirmokat. Az anyám panelházához érve már a lépcsőházban hallottam a zokogását. Az ajtó nyitva volt, ő pedig ott ült a konyhaasztalnál, összegörnyedve, mint egy megtört madár.
– Mi történt, anya? – kérdeztem, miközben leültem mellé. A keze remegett, amikor felém nyújtotta a régi, megsárgult borítékot.
– Ezt… ezt most kell elmondanom nektek. Nem bírom tovább magamban tartani – suttogta.
A borítékban egy fénykép volt: apám fiatalon, egy ismeretlen nővel és egy kisgyerekkel. A hátoldalán csak ennyi állt: „Szeretettel: Éva és Laci, 1992.”
– Ki ez az asszony? És ki az a gyerek? – kérdeztem döbbenten.
Anyám arcán fájdalom és szégyen keveredett. – Zsófi… apádnak volt egy másik családja. Mielőtt engem megismert volna… vagyis… – elcsuklott a hangja – talán közben is. Soha nem mondta el nekem sem az igazat. Tegnap kaptam ezt a levelet Évától. Azt írja, hogy Laci meghalt.
A világ megfordult velem. Apám két éve halt meg rákban, én pedig egész életemben példaképnek tartottam őt. Most úgy éreztem, mintha minden emlékem hazugság lenne.
– És Fanni tud erről? – kérdeztem halkan.
– Nem… nem mertem neki elmondani. Kérlek, segíts nekem…
Aznap délután átjött Fanni is. Ő mindig erősebbnek tűnt nálam, de most láttam rajta, hogy belül ő is összetört.
– Miért most? Miért kellett ezt eltitkolni előlünk? – kérdezte anyánkat vádolva.
– Mert féltem! Féltem, hogy elveszítelek titeket… hogy megutáltok engem is – zokogta anyánk.
Fanni felpattant. – Nekem mindig azt mondtad, hogy az őszinteség a legfontosabb! Most meg kiderül, hogy egész életünkben hazudtatok nekünk?
Én csak ültem némán, és próbáltam felfogni: van valahol egy féltestvérem, akiről sosem tudtam. Vajon milyen lehetett az élete? Tudott rólunk? Haragszik ránk?
Aznap este Fanni nálam aludt. Sokáig csak bámultuk a plafont.
– Szerinted keresnünk kellene őt? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… félek tőle. De talán tartozunk neki ennyivel – válaszoltam.
Napokig nem beszéltünk anyánkkal. Mindketten dühösek voltunk rá, de leginkább elveszettek. Aztán Fanni egy reggel átküldött egy Facebook-profilt: „László Kovács”.
– Szerinted ő az? – kérdezte izgatottan.
A profilképen egy férfi állt két kisgyerekkel egy játszótéren. Az arca ismerős volt… mintha apánkat látnám fiatalon.
Írtunk neki egy üzenetet: „Szia László! Lehet, hogy furcsán hangzik, de úgy tűnik, féltestvérek vagyunk…”
Napokig nem jött válasz. Már majdnem feladtuk, amikor egyszer csak megjelent egy új üzenet:
„Szia Zsófi! Igen… tudtam rólatok. Apánk néha mesélt rólatok anyának. Sokszor gondoltam rá, hogy kereslek titeket, de sosem mertem.”
A szívem összeszorult. Hosszú levelezés kezdődött köztünk: László elmesélte a gyerekkorát, azt, hogy mennyire hiányzott neki az apja, aki hétvégente néha meglátogatta őket, de sosem maradt sokáig. Anyja mindig szomorú volt utána.
Fanni dühös lett: – Hogy lehetett ilyen apánk? Hogy tehette ezt velünk… velük?
Én csak sírtam. Egyszerre sajnáltam Lászlót és magunkat is. Hogy lehet feldolgozni azt, hogy akit szerettél és tiszteltél egész életedben, valójában kettős életet élt?
Végül találkoztunk Lászlóval egy kávézóban a Margitszigeten. Feszengve ültünk egymással szemben; mindannyian kerestük apánk vonásait egymás arcában.
– Szerintetek valaha képesek leszünk megbocsátani neki? – kérdezte László halkan.
Fanni vállat vont: – Nem tudom… de talán egymásnak igen.
Azóta lassan próbáljuk újraépíteni a családunkat – immár hárman testvérek. Anyánkkal is megbékéltünk valamennyire; tudjuk, hogy ő is csak áldozata volt ennek a hazugságnak.
De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hány ilyen titok lappang még magyar családokban? És vajon tényleg jobb-e tudni az igazságot, mint élni a boldog tudatlanságban?