Egy anya szíve és a sors: Zsuzsa, az ikrek és a választás terhe

– Anyu, miért sírsz? – kérdezte halkan Anna, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezembe temetett arccal. A reggeli fény alig szűrődött be a függöny mögül, de már éreztem, hogy ez a nap sem lesz könnyebb az előzőnél. Anna és Lili, az én gyönyörű ikerlányaim, ott álltak előttem pizsamában, összebújva, mint mindig, amikor félnek.

Nem tudtam mit mondani. Hogyan magyarázhatnám el egy hétéves gyereknek, hogy az anyjuk talán nem lesz ott az első iskolai napján? Hogy egy orvosi papír, egy rideg diagnózis – méhdaganat, komplikációkkal – mindent megváltoztatott? Az orvosom, dr. Kerekes, tegnap este hívott fel: „Zsuzsa, választania kell. Ha most azonnal megműtjük, van esélye. De a babák… a babák nem biztos, hogy túlélik.”

A férjem, Gábor, egész éjjel a nappaliban ült. Nem szólt hozzám. Csak nézett maga elé, mintha a csendben megtalálná a választ. Anyósom, Marika néni már reggel hétkor telefonált: „Zsuzsikám, gondolkodj a családodra! Gábornak szüksége van rád! A gyerekeknek is!”

De mit jelent családnak lenni? Ki számít jobban: az anya vagy a gyermek? És ki dönthet erről?

Aznap délután elmentem sétálni a Tisza-parton. A szél hidegen fújt, de legalább kiszellőztette a fejemet. Eszembe jutottak anyám szavai: „Egy anya mindig utolsónak gondol magára.” De mi van akkor, ha most először magamra kellene gondolnom? Ha nem leszek ott nekik… ki fogja megvigasztalni őket éjszaka? Ki fogja befonni Anna haját reggelente?

Hazafelé menet találkoztam Rékával, a legjobb barátnőmmel. Megölelt, és csak ennyit mondott:
– Zsuzsa, bárhogy döntesz, én itt leszek veled.

Otthon Gábor végre megszólalt:
– Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem. De ha választani kell… én nem tudok dönteni helyetted.

Aznap este leültem a lányok ágyához. Anna álmosan rám nézett:
– Anyu, ugye holnap is itt leszel?
– Igen, kicsim – hazudtam. Mert nem tudtam mást mondani.

Az éjszaka hosszú volt. Hallottam Gábor halk sírását a fürdőszobából. Hallottam Marika néni újabb üzenetét a telefonon: „Zsuzsa, gondolj Gáborra! Egy férfi nem tud egyedül két kislányt felnevelni!”

Másnap reggel bementem a kórházba. Dr. Kerekes rám nézett:
– Zsuzsa, készen áll?
– Nem tudom – feleltem őszintén.

A műtő előtt Gábor megfogta a kezem.
– Szeretlek – mondta halkan.
– Én is szeretlek – suttogtam vissza.

A műtét előtt utoljára gondoltam végig mindent: Anna nevetését, Lili első lépéseit, Gábor ölelését. És aztán elaludtam.

Amikor felébredtem, minden csendes volt. Csak egy nővér hajolt fölém:
– Zsuzsa… sikerült. Ön is jól van… és az ikrek is élnek.

Sírtam. Nem tudtam abbahagyni. A családom ott volt mellettem – Gábor keze remegett az enyémben, anyósom zokogott a sarokban.

De tudom: nem mindenki ilyen szerencsés. A kisvárosban még hónapokig beszéltek rólam: „Az a Zsuzsa… majdnem feladta az ikreit!” vagy „Micsoda anya az ilyen?”

De én tudom: minden anya másképp szeret. És néha nincs jó döntés – csak túlélés van.

Most itt ülök az ablakban, nézem Annát és Lilit játszani az udvaron. És arra gondolok: vajon hány nő van még Magyarországon, aki ugyanilyen lehetetlen választás előtt áll? Vajon miért ítélkezünk olyan könnyen egymás felett?

Ti mit tennétek a helyemben? Van-e egyáltalán jó válasz erre a kérdésre?