Még egy szoba anyósomnak? – Egy budapesti lakás, családi harcok és a szeretet határai

– Nem hiszem el, hogy ezt újra elő kell vennünk! – csattantam fel, miközben az ablakon át néztem a budapesti nyári alkonyatot. Iván csendben ült a kanapén, kezében szorongatta a lakáshirdetések kinyomtatott lapjait. A szobában feszültség vibrált, mintha a levegő is nehezebb lett volna.

– Anya csak azt akarja, hogy mindenkinek jó legyen – mondta halkan, de a hangjában ott volt az a bizonytalan remegés, amit már jól ismertem.

– Iván, ez nem igaz! Margit néni azt akarja, hogy neki legyen jó. Hogy legyen egy külön szobája nálunk, ha majd öreg lesz. De mi lesz velünk? Mikor lesz végre a MI otthonunk? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a könnyek feszítik a szemem sarkát.

A történetünk nem különleges – vagy talán mégis. Két harmincas éveiben járó fiatal Budapesten, akik végre saját lakást szeretnének. Évek óta albérletben élünk a XIII. kerületben, minden hónapban rettegve várjuk a számlákat. A lakásárak az egekben, a fizetésünk épphogy elég. De most végre találtunk egy kis kétszobás lakást Újlipótvárosban. Álmaink otthona lehetne – ha nem lenne ott Margit néni árnyéka.

Az első pillanattól kezdve beleszólt mindenbe. „Ne vegyetek ilyen kicsi lakást! Mi lesz, ha jön a gyerek? És ha én már nem tudok egyedül élni?” – mondta újra és újra. Az én anyám sosem szólt bele semmibe. Mindig azt mondta: „Az a ti életetek.” De Margit néni más volt. Mindent tudni akart, mindent irányítani akart.

Egy este, amikor Iván elment zuhanyozni, csörgött a telefonom. Margit néni volt az.

– Drágám, beszéltem ma Ivánnal. Ugye te is úgy gondolod, hogy legalább három szoba kellene? Tudod, én már nem vagyok fiatal…

– Margit néni, mi ezt ketten szeretnénk eldönteni – próbáltam udvarias maradni.

– De hát én csak segíteni akarok! – jött a sértett válasz.

Letettem a telefont, és úgy éreztem, mintha valaki megfojtana. Iván kijött a fürdőből, és látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Megint anyám? – kérdezte halkan.

– Igen. Iván, én ezt nem bírom tovább! Miért nem tudsz egyszer végre kiállni mellettem?

Néma csend lett. Aztán Iván leült mellém.

– Tudod jól, hogy apám halála óta csak én vagyok neki. Nem akarom megbántani…

– És engem? Engem lehet bántani? Az én álmaim nem számítanak?

A következő napokban egyre kevesebbet beszéltünk. A lakásvásárlásból rémálom lett. A bankban ülve is csak Margit néni hangja visszhangzott a fejemben: „Három szoba kell!” A hitelügyintéző arcán láttam a sajnálatot, amikor kiderült: háromszobás lakásra esélyünk sincs.

Egyik este Iván későn ért haza. Fáradt volt, megtört.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Megmondtam neki, hogy mostantól mi döntünk.

Meglepődtem. Nem hittem volna, hogy képes lesz rá.

– És mit mondott?

– Sírva fakadt. Azt mondta, hogy cserbenhagyom…

Leültem mellé. Megfogtam a kezét.

– Sajnálom… De muszáj volt.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán mégis lehet közös életünk – csak ketten. De másnap Margit néni váratlanul megjelent nálunk. Az ajtóban állt, kezében egy tálca süteménnyel.

– Csak beszélgetni szeretnék – mondta könnyes szemmel.

Leültünk hárman az asztalhoz. Margit néni hosszasan mesélt az ő fiatalkoráról, arról, hogyan kellett feladnia az álmait nagyapám miatt.

– Ne kövessétek el ugyanazt a hibát – mondta végül halkan. – De ne felejtsétek el azt sem, hogy a család mindennél fontosabb.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretném megélni a saját életemet?

Hetek teltek el. Végül megvettük a kétszobás lakást. Margit néni ritkábban hívott, de amikor találkoztunk, mindig hozott valami apróságot: egy üveg lekvárt, egy csokor virágot. Talán elfogadta a döntésünket – vagy csak beletörődött.

Az első esténken az új lakásban Iván átölelt.

– Sajnálom, hogy ennyit kellett harcolnod értem…

– Értünk harcoltam – suttogtam vissza.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esti fényeket Budapesten, és azon gondolkodom: Vajon tényleg lehet egyszerre szeretni és határokat húzni? Vagy mindig választanunk kell valaki más boldogsága és a sajátunk között?