Amikor a szerelem számlává válik: Tíz év házasságom árnyékában

– Te fizetted be a villanyszámlát? – kérdezte Gábor, miközben az ajtóban állt, kabátját még le sem vette. A hangja éles volt, mint egy frissen fent kés. A konyhaasztalon ott hevert a csekk, mellette a reggeli kávéspoharam, amit már órák óta kerülgettem.

– Igen, befizettem – feleltem halkan, de tudtam, hogy nem ez az igazi kérdés. Az igazi kérdés az volt: miért nem vagyok elég jó? Miért nem vagyunk már elég jók egymásnak?

Tíz éve vagyunk házasok. Tíz éve mondtam ki azt az igent a zuglói templomban, ahol anyám sírva ölelt át, és apám büszkén veregette Gábor vállát. Akkor azt hittem, örökké tart majd az a pillanat. Most viszont úgy érzem, minden nap egy újabb számla, egy újabb vita, egy újabb csalódás.

Az első években minden könnyű volt. Gábor viccelődött, amikor elfelejtettem bevásárolni, és együtt nevettünk a kanapén, miközben olcsó bort ittunk. Mostanra viszont minden forint számít. A rezsi, a gyerekek iskolája, az autó javítása – mindent listázunk, mindent mérlegelünk. És minden hónap végén ott ülünk egymással szemben, mint két könyvelő, akik már rég elfelejtették, miért is dolgoznak együtt.

A legrosszabbak az esték. Amikor a gyerekek már alszanak – Bence és Lili csendesen szuszognak a szobájukban –, mi pedig némán ülünk a nappaliban. A tévé halkan zúg, de egyikünk sem figyel rá igazán. Gábor telefonját nyomkodja, én pedig próbálok olvasni, de csak a sorokat bámulom. Néha azon kapom magam, hogy visszagondolok arra az időre, amikor még minden egyszerű volt. Amikor még csak ketten voltunk, és nem kellett azon aggódni, hogy kijön-e a fizetésből a hónap végéig.

Egyik este nem bírtam tovább.

– Gábor – szólaltam meg remegő hangon –, szerinted boldogok vagyunk még?

Felnézett a telefonjából. Egy pillanatig csak nézett rám, mintha nem értené a kérdést.

– Miért ne lennénk azok? Van házunk, egészségesek a gyerekek…

– De mi? Mi ketten? – kérdeztem vissza.

Sóhajtott. – Most tényleg ezen kell rágódni? Inkább örüljünk annak, amink van.

De én nem tudtam örülni. Minden nap egyre jobban éreztem a távolságot köztünk. Már nem ölelt meg csak úgy. Már nem mondta azt, hogy szeret. És én is egyre inkább csak túléltem a napokat.

Aztán jött az igazi törés. Egyik reggel Gábor dühösen csapta le az asztalra a bankkártyáját.

– Megint túl sokat költöttél! – kiabálta. – Nem lehet így élni! Mindig csak te…

– Én? – vágtam vissza. – És te? Te mennyit költesz el sörre meg cigire?

A gyerekek ijedten néztek ránk az ajtóból. Akkor először láttam rajtuk azt a félelmet, amit sosem akartam látni az arcukon.

Aznap este Bence odabújt hozzám.

– Anya, ti el fogtok válni? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Mit mondhat ilyenkor egy anya? Hogy minden rendben lesz? Hogy szeretjük egymást? Hazudtam volna.

Aznap éjjel alig aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Gábor hátat fordított nekem. Arra gondoltam: vajon tényleg csak ennyi maradt? Egy házasság tíz év után tényleg csak arról szólhat, hogy ki mennyit fizet be a közösbe?

Másnap reggel anyámhoz mentem. A konyhában ültünk, ő kávét főzött nekem.

– Kislányom – mondta halkan –, tudod, apáddal mi is veszekedtünk sokat. De mindig emlékeztettük magunkat arra, miért kezdtük el együtt ezt az egészet.

– De mi van akkor, ha már nem emlékszem? – suttogtam.

Anyám megsimogatta a kezemet.

– Akkor keresd meg újra. Magadban is.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon képes vagyok-e még harcolni ezért a kapcsolatért? Vagy már csak megszokásból kapaszkodom bele?

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.

– Szeretném, ha elmennénk párterápiára – mondtam neki határozottan.

Először kinevetett.

– Ugyan már! Az csak pénzkidobás!

De én nem hagytam annyiban.

– Ha fontos vagyok neked… ha fontosak vagyunk egymásnak… akkor legalább próbáljuk meg!

Hosszú csend következett. Végül bólintott.

Azóta járunk terápiára. Nem lett minden jobb egyik napról a másikra. Még mindig veszekszünk néha a pénzen. De legalább beszélgetünk. Legalább próbálkozunk.

Néha még mindig félek attól, hogy elveszítem őt – vagy önmagamat ebben az egészben. De most már tudom: nem akarom feladni harc nélkül azt, ami valaha mindennél fontosabb volt számomra.

Vajon tényleg meg lehet menteni egy házasságot akkor is, ha már minden csak számlákról és hibákról szól? Ti mit tennétek a helyemben?