„Csúnyácska vagy, kislányom” – Egy mondat, ami örökre megváltoztatta az életem

„Csúnyácska vagy, kislányom.” Anyám hangja még most is ott cseng a fülemben, mintha csak tegnap mondta volna. Akkor kilencéves voltam, és éppen a tükör előtt álltam, próbáltam eligazítani a rakoncátlan barna hajamat. Anyám a hátam mögé lépett, végigmért, majd sóhajtott egyet. „Nem vagy valami szép, Zsófi. De majd okos leszel, az is számít.”

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Nem sírtam. Csak bólintottam, és próbáltam elhinni, hogy tényleg nem számít a szépség. De amikor másnap az iskolában a lányok összesúgtak mögöttem – „Nézd már, Zsófi milyen furán néz ki!” – akkor már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Hazafelé menet a villamoson néztem az ablakban tükröződő arcomat: nagy orr, szeplős bőr, vékony ajkak. Vajon tényleg ennyire csúnya vagyok?

Otthon csendben maradtam. Apám sosem szólt bele ezekbe a dolgokba, ő inkább a kertben matatott vagy a tévét nézte. Anyám viszont minden nap emlékeztetett rá: „Ne görbítsd úgy a szádat, attól csak még furcsább leszel!” vagy „A hajad mindig ilyen kócos lesz?” Egy idő után már elhittem neki. A tükör lett az ellenségem.

A gimnáziumban sem lett könnyebb. Az osztálytársaim között voltak olyan lányok, mint Dóri vagy Réka – mindketten hosszú szőke hajjal, tökéletes bőrrel és ragyogó mosollyal. Ők voltak azok, akiket a fiúk mindig meghívtak a bulikba. Engem soha. Egyszer hallottam, ahogy Gergő – akibe titokban szerelmes voltam – azt mondja: „Zsófi? Ugyan már, ő nem az esetem.”

Minden este magamba roskadva feküdtem le aludni. Anyám néha bejött hozzám, leült az ágyam szélére, és megsimogatta a hajamat. „Ne szomorkodj, kislányom. Az élet nem csak a szépségről szól.” De én csak azt hallottam ki belőle: „Te sosem leszel szép.”

Az egyetemen kezdtem el először igazán keresni önmagamat. Itt már nem számított annyira a külső – legalábbis ezt hittem. De amikor egy előadáson bemutatkoztam, és valaki megjegyezte: „Milyen érdekes arcod van!”, újra összeszorult a gyomrom. Vajon ez bók volt vagy burkolt kritika?

Egy nap azonban minden megváltozott. A pszichológia szemináriumon arról beszélgettünk, hogyan hatnak ránk a gyerekkori mondatok. A tanárnő – Kiss Judit – azt mondta: „Amit gyerekkorunkban hallunk magunkról, az egész életünket meghatározhatja. De van választásunk: eldönthetjük, hogy ezeknek hiszünk-e.” Akkor először mertem feltenni a kezem.

– Nekem anyám mindig azt mondta, hogy csúnyácska vagyok – mondtam ki halkan.

A teremben csend lett. Judit rám nézett.

– És te mit gondolsz magadról most?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Aznap este felhívtam anyámat.

– Anya… te tényleg azt gondoltad rólam, hogy csúnya vagyok?

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom… Talán csak féltem attól, hogy túl nagy reményeid lesznek. Hogy csalódni fogsz az életben.

– De miért nem mondtad inkább azt, hogy szép vagyok?

– Mert én sem hittem magamról soha… – suttogta.

Akkor értettem meg először: anyám is tele volt félelmekkel és önbizalomhiánnyal. Amit nekem mondott, azt valójában magának is mondta.

Ezután lassan elkezdtem másképp nézni magamra. Elmentem egy önismereti tréningre, ahol megtanultam elfogadni magam – szeplőkkel, nagy orral együtt. Megismertem Pétert is, aki egyszerűen csak annyit mondott: „Zsófi, olyan különleges vagy.” Először nem hittem neki. De amikor láttam, hogy ő tényleg szeret engem úgy, ahogy vagyok, lassan én is elhittem.

Most harmincévesen már tudom: a szépség nem abban rejlik, amit a tükör mutat. Hanem abban, ahogyan magunkhoz viszonyulunk – és ahogyan másokat látunk.

Anyámmal ma már másképp beszélgetünk. Néha még mindig kibukik belőle egy-egy kritikus megjegyzés – „Lehetne kicsit rendezettebb a hajad…” –, de már nem fáj úgy, mint régen. Tudom: ő is csak ember.

Sokszor gondolkodom azon: hányan hordozzuk magunkban ezeket a mondatokat? Hányan hisszük el azt, amit mások mondanak rólunk – akár egy életre?

Vajon mikor tanuljuk meg végre igazán szeretni magunkat? És mikor leszünk képesek másokat is úgy látni, ahogy ők igazán vannak? Várom a gondolataitokat…