Egy bőröndnyi múlt – Amikor a szabadság ára a magány

– Anya, biztos vagy benne? – kérdezte Zsófi halkan, miközben a vonat fékjei csikorgó hangot adtak. A hajnal hűvös párája körülölelt minket, mintha még az időjárás is vissza akarna tartani. Egyetlen bőrönd volt nálam, benne harminc évnyi élet összesűrítve: egy régi fénykép, Zsófi első rajza, egy szakadt pulóver, amit még anyámtól kaptam. A férjem, Laci, valószínűleg most is az ágyban fekszik, talán már az első pálinkát is megitta.

Az utolsó veszekedésünk még mindig a fülemben visszhangzott. – Mit képzelsz magadról, Marika? Hálátlan vagy! – ordította Laci, miközben a poharat a falhoz vágta. Zsófi az ajtó mögött sírt. Akkor döntöttem el: elég volt. Nem fogom tovább nézni, ahogy a lányom rettegve nő fel egy olyan házban, ahol minden nap a félelem az úr.

A faluban mindenki mindent tudott – vagy legalábbis azt hitték. A boltban Marika néni összesúgott Irénkével, amikor beléptem. – Látod, megint karikás a szeme. Biztos megint balhé volt otthon – mondta félhangosan. A templomban is éreztem a tekinteteket a hátamon. Mindenki tudta, hogy Laci iszik, de senki nem szólt egy szót sem. Csak én kaptam meg a sajnálkozó pillantásokat és a csendes elfordulást.

Zsófi érettségije után már nem volt több kifogásom. Ő is menekülni akart. – Anya, nem akarok itt maradni – mondta egyik este, miközben a tankönyvei fölé görnyedt. – Félek apától. Félek attól, hogy egyszer tényleg bántani fog minket.

A döntés pillanata váratlanul jött. Egyik este Laci részegen jött haza, és nekem szegezte: – Ha nem tetszik, mehetsz! – És én mentem.

A vonaton Zsófi az ablakhoz szorította az arcát. – Mi lesz most velünk? – kérdezte remegő hangon.
– Nem tudom, kicsim – válaszoltam őszintén –, de bármi jobb annál, mint amit otthon hagytunk.

Budapestre mentünk, ahol egy régi barátnőm, Ágnes fogadott be minket pár hétre. Az első napokban minden idegen volt: a város zaja, az emberek közönye, az ismeretlen utcák. Ágnes próbált segíteni: – Marika, ne aggódj! Itt új életet kezdhetsz. Van egy takarítói állás a kórházban, beszéltem már az igazgatónővel.

Az első munkanapomon remegő kézzel mostam fel a folyosót. A nővérek közül néhányan kedvesen mosolyogtak rám, de voltak olyanok is, akik lenézően méregettek. – Nézd csak, az új takarítónő! Vajon honnan jött? – hallottam félhangos megjegyzéseket.

Zsófi nehezen illeszkedett be az új iskolába. Egyik este sírva jött haza: – Anya, itt mindenki gazdagabb nálam. Nincs rendes ruhám, kinevetnek…
– Ne törődj velük! – próbáltam vigasztalni, de belül én is sírtam.

A legnehezebb az volt, amikor Laci felhívott. Részeg volt. – Visszajössz még? Nélküled semmi vagyok… – könyörgött.
– Már nem félek tőled – mondtam ki először hangosan.

A hónapok teltek. Zsófi lassan barátokat szerzett, én pedig megszoktam a munkát. De minden este, amikor lefeküdtem, csak egy kérdés zakatolt bennem: vajon jól döntöttem? A falu népe közben tovább pletykált rólunk: – Marika elhagyta a férjét! Micsoda szégyen! – hallottam vissza Ágnestől.

Egy nap váratlanul megjelent anyám Budapesten. Az ajtóban állt, kezében egy kosár süteménnyel.
– Hogy tehetted ezt Lacival? – kérdezte szemrehányóan.
– Anyu, te is tudod, hogy milyen volt…
– Az asszonynak tűrnie kell! Így volt ez mindig! – vágta rá keményen.
– De én már nem bírtam tovább…

Aznap este órákig sírtam. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vajon tényleg nekem kellett volna mindent eltűrnöm?

Az új élet lassan kezdett otthonná válni. Zsófi lelkesen mesélte az iskolai élményeit: – Anya, képzeld, meghívtak egy szülinapi bulira! – mosolygott végre felszabadultan.
Én pedig először éreztem azt: talán van remény.

De a múlt nem enged könnyen. Egy este Zsófi sírva rohant hozzám: – Anya! Apával beszéltem telefonon… Azt mondta, hogy nélküled nincs értelme az életének…
– Nem a te hibád! – öleltem magamhoz remegve.

Néha még most is visszagondolok arra a reggelre a vasútállomáson. Vajon tényleg lehet újrakezdeni negyven felett? Vagy örökre cipelni fogom magamban a múlt terhét?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt, hogy végre kiálltunk magunkért?”