Anyám elvette az életem árát – Egy balatoni nyár árnyékában

– Anya, hol vagy? – a hangom remegett, ahogy a kórházi ágyon fekve próbáltam újra és újra hívni. A telefon csak csörgött, de senki sem vette fel. A nővér már harmadszor jött be, hogy megnézze, minden rendben van-e velem. De hogy is lehetett volna rendben bármi? Az orvosok azt mondták, sürgős műtétre van szükségem, különben örökre elveszíthetem a járóképességemet. Anyám azt ígérte, mindent elintéz, felveszi a hitelt, és minden rendben lesz.

De most már harmadik napja nem láttam. A nővérek csak annyit mondtak: „Biztos dolga akadt.” Én viszont tudtam, hogy valami nincs rendben. A pénzt, amit a műtétre szántunk, anyámnak kellett volna átadnia a kórháznak. Ehelyett csak egy üzenet jött tőle: „Ne aggódj, minden megoldódik.”

Aztán egy délután, amikor már a fájdalomtól alig tudtam gondolkodni, bejött hozzám a nővérem, Zsófi. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek.

– Dóri… beszélnünk kell – mondta halkan.

– Mi történt? Hol van anya? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Anya… elment. Elvitte a pénzt. Azt mondta, szüksége van egy kis pihenésre. A Balatonra utazott a barátaival.

Először nem hittem el. Csak néztem Zsófit, mintha rossz viccet mondana. De ő csak sírt.

– És mi lesz velem? – suttogtam.

– Próbálok pénzt szerezni… de nem tudom, hogy sikerül-e időben – mondta Zsófi.

Aznap este egyedül maradtam a kórteremben. Hallgattam a folyosón visszhangzó lépteket, és próbáltam nem sírni. De minden könnycseppemmel egyre jobban éreztem: anyám elárult. Nem csak a pénzt vette el – az egész jövőmet is.

A következő napokban Zsófi mindent megtett, hogy pénzt szerezzen. Felhívta apánkat is, aki már tíz éve nem él velünk. Ő csak annyit mondott: „Nem az én dolgom.” A nagymamánk nyugdíjas volt, alig tudott segíteni. A barátaim gyűjtést szerveztek az interneten, de az összeg messze nem volt elég.

Közben anyám néha küldött egy-egy képet: mosolyogva állt a Balaton partján, kezében fröccs, mögötte naplemente. „Végre egy kis szabadság!” – írta az egyik képhez. A gyomrom összeszorult minden alkalommal, amikor megláttam ezeket az üzeneteket.

A műtét időpontja egyre közeledett. Az orvosok figyelmeztettek: ha nem történik meg időben, maradandó károsodásom lesz. Egy este Zsófi bejött hozzám.

– Dóri… beszéltem az orvosokkal. Ha nem fizetjük ki holnapig az előleget, lemondják a műtétet.

– És anya? – kérdeztem halkan.

– Nem veszi fel a telefont. Azt hiszem… nem fog visszajönni időben.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont, és próbáltam megérteni: hogyan tehette ezt velem? Hogyan válhat valaki ilyen önzővé? Hiszen én vagyok a lánya…

Végül Zsófi összeszedte az összes megtakarítását, eladta apánk régi óráját is, amit még gyerekkorunkban kaptunk tőle. Így sikerült kifizetni az előleget – de csak éppenhogy.

A műtét után hetekig lábadoztam. Anyám egyszer sem jött be hozzám. Csak egy üzenetet küldött: „Remélem, jól vagy.”

Amikor végre hazamehettem, Zsófi várt rám otthon. Anyám még mindig nem volt ott. A lakásban minden ugyanúgy állt, mint amikor elmentem – csak éppen üres volt minden szoba.

Egy este aztán váratlanul hazajött anyám. Frissen barnultan lépett be az ajtón, mintha semmi sem történt volna.

– Sziasztok! – mondta vidáman. – Hát itthon vagytok?

Zsófi rám nézett, majd anyára.

– Hogy tehetted ezt? – kérdezte remegő hangon.

Anyám vállat vont.

– Nekem is jár egy kis boldogság! Egész életemben csak dolgoztam értetek! Most végre magamra gondoltam egy kicsit.

– De anya… majdnem lebénultam! – kiáltottam rá könnyek között.

Anyám arca megkeményedett.

– Mindig csak magatokkal törődtök! Soha senki nem kérdezi meg, én hogy vagyok!

Aznap este Zsófi sírva zárta be magát a szobájába. Én pedig csak ültem az ágyamon és próbáltam felfogni: mostantól soha többé nem tudok ugyanúgy nézni anyámra.

Azóta eltelt egy év. Már tudok járni – de a bizalmamat soha nem kaptam vissza. Anyám még mindig velünk él, de mintha idegen lenne számomra. Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha megbocsátani annak, aki egyszer már mindent elvett tőled?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni abban, aki egyszer már elárult?