Két tűz között: Hogyan próbálta az anyósom tönkretenni a házasságomat

– Már megint mit főztél, Eszter? – csattant fel Ilona néni, miközben a levesbe kanalazott. – Gábor gyerekkora óta nem szereti a sárgarépát, ezt te is tudhatnád már!

Ott álltam a konyhában, remegő kézzel, és próbáltam elnyomni a könnyeimet. Gábor csak némán ült az asztalnál, a tekintetét lesütötte. Aznap este is úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Pedig ez a lakás a miénk volt – legalábbis papíron. De amióta Ilona néni hozzánk költözött, minden megváltozott.

Az esküvőnk napján még azt hittem, hogy minden rendben lesz. Gáborral szerettük egymást, és azt gondoltam, az anyóssal is majd idővel összecsiszolódunk. De Ilona néni már az első pillanattól kezdve ellenséges volt velem. Azt mondta Gábornak: „Ez a lány nem hozzád való.” És Gábor… nos, ő mindig próbált közvetíteni, de sosem állt ki igazán mellettem.

Az első évünk tele volt apró szurkálódásokkal. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, hogyan öltözködöm. Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, Ilona néni odasúgta nekem: „Ha jobban vigyáznál rá, nem dolgozna ilyen sokat.” A szívem összeszorult. Próbáltam beszélni Gáborral erről, de csak annyit mondott: „Tudod, anyám ilyen. Ne vedd magadra.”

De egy idő után már nem tudtam nem magamra venni. Egyre többször kaptam magam azon, hogy sírok a fürdőszobában, vagy órákig bámulom az ablakot éjszaka. A barátnőim azt tanácsolták, költözzünk el külön, de Gábor nem akarta otthagyni az édesanyját. „Ő már idős, szüksége van ránk” – mondta mindig.

Aztán jött a fordulópont. Egy vasárnap reggel Ilona néni váratlanul beállított a hálószobánkba – kopogás nélkül –, és azt mondta: „Eszter, beszélnünk kell.” Leült velem szemben az ágyra, és halkan, de határozottan kijelentette: „Nem akarom, hogy tönkretedd a fiam életét. Ha szereted őt, elengeded.”

Ott ültem előtte döbbenten. Nem tudtam megszólalni. Ő folytatta: „Gábor mindig is jobb nőt érdemelt volna nálad. Te csak visszahúzod őt.”

Aznap este mindent elmondtam Gábornak. Végre kiöntöttem a szívemet: mennyire fáj minden nap Ilona néni jelenléte, mennyire magányosnak érzem magam mellette, és mennyire szükségem lenne arra, hogy ő kiálljon mellettem. Gábor csak hallgatott. Láttam rajta, hogy őrlődik két tűz között.

A következő hetekben még feszültebb lett minden. Ilona néni egyre többször tett célzásokat arra, hogy én vagyok minden baj forrása. Egy este Gáborral összevesztünk – először igazán komolyan –, mert ő azt mondta: „Nem tudok választani köztetek.” Akkor éreztem először igazán elveszettnek magam.

Elkezdtem dolgozni egy könyvesboltban, csak hogy minél kevesebbet legyek otthon. Ott legalább önmagam lehettem. Az egyik kolléganőm, Zsuzsa lett a bizalmasom. Ő mondta ki először: „Eszter, ez nem normális. Nem kellene így élned.”

Egyik este későn értem haza. Ilona néni már várt rám a nappaliban.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakvóan.
– Dolgoztam – feleltem fáradtan.
– Vagy talán mással találkoztál? – vetette oda mérgesen.

Akkor tört el bennem valami. Felálltam és azt mondtam:
– Elég volt! Nem fogom tovább tűrni ezt a bánásmódot.

Gábor ekkor lépett be az ajtón. Látta rajtunk a feszültséget.
– Mi folyik itt? – kérdezte idegesen.
– A feleséged tiszteletlen velem! – kiabálta Ilona néni.
– Én csak azt szeretném, ha végre békén hagynál – mondtam remegő hangon.

Aznap este Gábor először állt ki mellettem igazán:
– Anya, Eszter a feleségem. Ha nem tudod elfogadni ezt, akkor talán jobb lenne, ha keresnél magadnak másik lakást.

Ilona néni sértetten vonult vissza a szobájába. Én pedig ott maradtam Gáborral a nappaliban – sírva, de megkönnyebbülve.

Azóta sok minden változott. Ilona néni végül elköltözött a nővéréhez vidékre. A házunkban újra csend lett – de bennem még mindig ott élnek azok az évek fájdalmai és bizonytalanságai.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg megérte ennyit harcolni ezért a kapcsolatért? Vagy csak elvesztegettem az éveimet egy olyan családban, ahol sosem fogadtak el igazán?

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Megéri küzdeni valakiért akkor is, ha közben elveszítjük önmagunkat?