Anyai bátorság: Született veled – Egy magyar anya és fia története

– Miért néznek így rám, anya? – kérdezte Marci, miközben a játszótéren a többi gyerek messziről méregette. A hangja remegett, a szemeiben könnyek csillogtak. Az arca bal oldalán ott volt az a sötétbarna anyajegy, ami miatt már az óvodában is csúfolták. Szorosan magamhoz öleltem, és próbáltam erősnek mutatkozni, de belül én is összetörtem minden alkalommal, amikor láttam, mennyire fáj neki az emberek közönye és kegyetlensége.

A férjem, Gábor, gyakran mondta: – Réka, talán el kellene gondolkodnunk a műtéten. – De én mindig visszautasítottam. Nem akartam, hogy Marci azt érezze, meg kell változnia ahhoz, hogy szerethető legyen. A családban is sok vita volt emiatt. Anyósom, Ilona néni, sosem rejtette véka alá a véleményét: – Réka, gondolj bele, mennyivel könnyebb lenne neki! Az emberek kegyetlenek.

De én csak néztem Marcit, ahogy esténként az ágyában feküdt, és csendben sírt. Egyre nehezebben viselte az iskolát is. A tanárok próbáltak segíteni, de a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Egyik nap sírva jött haza: – Anya, miért nem vagyok olyan, mint a többiek? Miért nem tudok eltűnni?

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: mit tehetnék? Hogyan mutathatnám meg neki, hogy tökéletes úgy, ahogy van? Hogy nem kell szégyellnie magát? Másnap reggel egy váratlan ötlet pattant ki a fejemből. Felhívtam egy régi barátnőmet, Katát, aki festőművész volt Budapesten.

– Kata, segítenél nekem valamiben? – kérdeztem izgatottan.
– Persze, Réka! Mondd csak!
– Szeretném, ha készítenél rólunk egy közös portrét… De azt szeretném, ha az arcomra festenél egy ugyanolyan anyajegyet, mint amilyen Marcinak van.

Kata először meglepődött, de aztán lelkesen igent mondott. Egy hét múlva már ott ültünk a műtermében. Marci először tiltakozott: – Anya, miért akarod ezt? – De amikor látta, hogy komolyan gondolom, lassan elmosolyodott.

A festmény elkészült. Két ember: egy anya és egy fiú. Mindkettőjük arcán ugyanaz a sötét folt. Amikor hazavittük a képet, Gábor először nem értette:
– Ez most mire jó?
– Hogy lássa Marci: nem kell szégyellnie magát. Hogy tudja: én is büszkén viselném az anyajegyét.

A képet kitettük a nappaliba. Eleinte csak mi láttuk. Aztán jöttek a barátok, rokonok. Mindenki megállt előtte. Voltak, akik furcsán néztek ránk. Mások elérzékenyültek.

Egyik nap Marci osztályfőnöke hívott fel: – Réka, beszélhetnénk? – Elmentem az iskolába. Ott ültünk az irodában.
– Tudja… Az utóbbi időben mintha Marci felszabadultabb lenne. Mesélte nekem ezt a festményt… Az osztályban is beszéltek róla. Néhány gyerek most már nem csúfolja őt.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Először éreztem azt, hogy talán jó úton járok. De nem mindenki értett egyet velem. Ilona néni továbbra is hajtogatta:
– Ez csak feltűnési viszketegség! Nem oldja meg a problémát!
– De anya – szólt közbe Gábor –, talán most először érzi magát elfogadva a saját fiad.

A városban lassan híre ment a festménynek. Egy helyi újságíró is megkeresett minket interjúért. Eleinte féltem: mi lesz majd a kommentekkel? De Marci azt mondta:
– Anya, most először érzem azt, hogy nem kell elbújnom.

Az interjú után többen is írtak nekünk. Egy másik anyuka például azt írta: „Az én lányomnak is van egy nagy anyajegye a karján. Köszönöm, hogy kiálltak érte!”

A városban egyre többen kezdtek beszélni arról, hogy mennyire fontos az elfogadás. Az iskolában Marci már nem volt kirekesztve. Sőt, egyszer még ő segített egy új fiúnak beilleszkedni, akit szintén csúfoltak valami miatt.

De persze nem lett minden tökéletes. Voltak napok, amikor újra sírtunk együtt. Amikor újra fájtak a szavak és a pillantások. De már tudtuk: együtt erősebbek vagyunk.

Most itt ülök a nappaliban a festmény előtt. Nézem magunkat azon a képen – két ember ugyanazzal az anyajeggyel. És arra gondolok: vajon hány gyerek és szülő él még ma Magyarországon úgy, hogy szégyelli magát valamiért? Hányan érzik azt, hogy el kell bújniuk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg meg lehet változtatni az emberek gondolkodását egyetlen bátor lépéssel?