Anyósom mindent elvitt – még a vízforralót is! Egy magyar család drámája a négy fal között

– Ilona néni, kérem, ne vigye el azt a vízforralót! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben anyósom már az ajtóban állt, hóna alatt a konyhánk utolsó elektromos készülékével. A hangom remegett, de ő csak rám nézett azzal a jól ismert, fölényes mosollyal.

– Jaj, Zsuzsikám, hát nekem is kell valamivel teát főzni! Majd vesztek másikat, ti fiatalok úgyis jobban kerestek – mondta, és már csukta is maga mögött az ajtót.

Ott álltam a panelkonyhában, a csempe hideg volt a talpam alatt, és úgy éreztem, mintha valaki kiszívta volna belőlem az összes erőt. Gábor, a férjem, csak némán bámult maga elé. Nem ez volt az első alkalom. Ilona néni hónapok óta rendszeresen elvitte tőlünk a háztartási gépeket, edényeket, sőt még a szárítót is. Mindig volt rá magyarázata: „Nálam elromlott”, „Nekem is jár egy kis kényelem”, „Ti úgyis megengedhetitek magatoknak”.

A legrosszabb az volt, hogy Gábor sosem mert ellentmondani neki. Gyerekkora óta így szocializálódott: Ilona néni volt az egyetlen szülője, aki mindent kézben tartott. Az apja korán meghalt, Gábor pedig mindig azt hallotta: „Én mindent érted csinálok! Nélkülem semmire sem mennél!”

Az első években még viccesnek találtam Ilona néni rigolyáit. Aztán amikor összeházasodtunk és beköltöztünk a saját lakásunkba – amit részben ő segített megvenni –, minden megváltozott. A kulcsot megtartotta magának is. Bármikor bejöhetett. És be is jött.

Egyik délután például arra értem haza, hogy a nappaliban ül és válogatja a ruháimat.

– Ezt minek tartod meg? Úgysem áll jól! – dobta ki a kedvenc pulcsimat a szatyrába.

– Ilona néni, kérem… – próbáltam tiltakozni.

– Ugyan már! Majd én tudom, mi kell egy rendes háztartásba!

Gábor csak vállat vont.

– Anyám ilyen… hagyd rá! – mondta halkan.

De én nem tudtam ráhagyni. Egyre feszültebb lettem. A barátnőimnek panaszkodtam:

– Nálatok is ilyen az anyós? – kérdeztem egyszer Judittól.

– Az enyém? Hát ő inkább nem jön át… De Zsuzsi, te miért hagyod ezt? – kérdezte vissza.

Nem tudtam válaszolni. Mert Gábort szerettem. És mert Ilona néni mindig eljátszotta az áldozatot:

– Én csak segíteni akarok! Ha én nem lennék, ti már rég eladósodtatok volna! – mondogatta.

Aztán jött a pénz. Először csak kisebb összegeket kért kölcsön: „Most nincs nyugdíjam”, „Elromlott a mosógép”, „A gyógyszerek drágák”. Majd egyre többet és többet. Gábor szó nélkül utalta át neki a fizetése felét minden hónapban.

Egy este leültem vele beszélgetni.

– Gábor, ez így nem mehet tovább! Nem vagyunk már gyerekek! Mi lesz velünk? Mikor lesz saját életünk?

Ő csak sóhajtott.

– Anyámnak nincs senkije rajtam kívül… Nem hagyhatom cserben.

– És engem cserben hagyhatsz? – kérdeztem sírva.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap Ilona néni újabb listával jött: „Kéne egy új porszívó, meg ha lehetne, a mikró is jól jönne nálam.” Már nem bírtam tovább.

– Ilona néni! Ez most komoly? Mi is használjuk ezeket! – emeltem fel a hangom.

Ő sértődötten nézett rám:

– Hát ilyen hálátlan menyet még nem láttam! Én adtam nektek lakást!

A következő hetekben minden nap veszekedtünk Gáborral. Ő egyre feszültebb lett, én egyre magányosabb. A barátaink már kerülték a társaságunkat, mert mindig csak panaszkodtam.

Aztán egy péntek este minden eldőlt. Hazajöttem munkából – fáradtan, kimerülten –, és láttam: üres a konyhapult. Még a vízforraló sincs ott. Gábor az asztalnál ült lehajtott fejjel.

– Anyám elvitte… azt mondta, neki nagyobb szüksége van rá – motyogta.

Valami bennem eltört.

– Elég volt! Vagy én, vagy ő! – kiabáltam könnyek között. – Nem bírom tovább! Vagy beszélsz vele végre te is, vagy én költözöm el!

Gábor először életében rám nézett igazán. Látta rajtam: most tényleg komolyan gondolom.

Aznap este hosszú beszélgetés vette kezdetét. Gábor végre felhívta az anyját:

– Anya… mostantól kérlek, ne vidd el a dolgainkat. És ne gyere be hozzánk engedély nélkül!

Ilona néni először kiabált:

– Hálátlan vagy! Megbántottál! Mit mondanak majd a rokonok?

De Gábor kitartott:

– Anya, szeretlek, de Zsuzsi a feleségem. Mostantól mi döntünk a saját életünkről!

Napokig síri csend volt. Ilona néni nem jelentkezett. Éjszakánként Gábor szorosan magához ölelt. Éreztem: most először igazán ketten vagyunk ebben a házasságban.

Aztán lassan minden rendeződni kezdett. Ilona néni persze sosem bocsátotta meg teljesen ezt az „árulást” – de megtanulta tiszteletben tartani a határainkat.

Most már tudom: ha nem húzzuk meg időben a vonalat, valaki más fogja irányítani az életünket helyettünk. Vajon hány magyar családban történik ugyanez nap mint nap? Meddig lehet tűrni? Ti mit tettetek volna a helyemben?