Apám háza: Az elhallgatott igazság

– Miért mindig Gábort véded? – csattantam fel egy szombat esti vacsorán, amikor anyám már rég elvonult a konyhába mosogatni, és csak hárman maradtunk az asztalnál. Apám rám nézett azokkal a hideg, szürke szemeivel, amikben sosem láttam igazi melegséget.

– Mert ő legalább nem száll szembe velem minden apróságon – felelte csendesen, de annál metszőbben. Gábor csak lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna magát, de tudtam, hogy valahol belül örül: megint ő lett a jó fiú.

Ez a jelenet nem volt ritka nálunk. Gyerekkorom óta éreztem, hogy apám valamiért mindig Gábort részesíti előnyben. Ő volt az, aki focizni járt apával vasárnaponként, akinek a bizonyítványát büszkén mutogatta a rokonoknak. Én pedig… én voltam az, aki kérdezett, aki vitatkozott, aki sosem illett bele abba a képbe, amit apám a családról alkotott magának.

Aztán jött az a nap, amikor Gábor bejelentette: elköltözik Budapestre, mert felvették az egyetemre. Apám arca először sápadt el, majd hirtelen megkeményedett. – Ha elmész, ne számíts rá, hogy visszafogadunk – mondta neki. De amikor Gábor tényleg elment, apám hetekig magába roskadva ült esténként a tévé előtt. Én próbáltam közeledni hozzá, de mintha láthatatlan fal nőtt volna közénk.

Az évek teltek. Anyánk beteg lett, majd meghalt. A házban csak ketten maradtunk apámmal. A csend néha olyan sűrű volt köztünk, hogy szinte tapintani lehetett. Próbáltam segíteni neki: bevásároltam, főztem, intéztem az orvosokat. De sosem mondott köszönetet. Egyetlen egyszer sem.

Aztán egy reggel apám nem kelt fel többé. A temetésen Gábor is ott volt; idegenként állt mellettem a sírnál. A pap monoton hangja visszhangzott a fejemben: „Isten irgalmazzon neki…” De én csak azt éreztem: valami végleg elveszett.

Hetekkel később jött az ügyvéd levele. A végrendelet felolvasása. Ott ültem Gábor mellett az irodában, és próbáltam nem remegni. Az ügyvéd hangja száraz volt és tárgyilagos:

– Az elhunyt teljes egészében Gáborra hagyja a családi házat és minden ingóságát. Ön, Tamás, sajnos nem szerepel a végrendeletben.

Először azt hittem, rosszul hallok. Felnéztem Gáborra; ő is döbbenten nézett rám.

– Ez… ez nem lehet igaz – suttogtam.

Az ügyvéd csak vállat vont: – A végrendelet érvényes.

Aznap este egyedül ültem a régi gyerekszobámban. A falon még ott lógtak a régi posztereim: egy szakadt Fradi-zászló, egy fénykép anyáról fiatalon. Minden ismerős volt, mégis idegen. Vajon mit tettem rosszul? Miért nem voltam elég jó? Miért nem tudott apám szeretni?

Gábor másnap jött át beszélni.

– Tamás… én sem tudom, miért csinálta ezt apa – mondta halkan. – Ha akarod, eladjuk a házat és megfelezzük…

– Nem pénz kell nekem! – vágtam rá dühösen. – Hanem válaszok! Miért? Miért mindig te?

Gábor csak hallgatott. Végül megszólalt:

– Talán azért, mert te mindig kimondtad az igazat. Apa ezt nem bírta elviselni.

Napokig bolyongtam a városban céltalanul. A régi barátok közül senki sem értette igazán, mi zajlik bennem. Egyik este leültem a Duna-parton és néztem a vizet. Eszembe jutottak azok az esték, amikor anyával sétáltunk itt kézen fogva. Ő mindig azt mondta: „Az otthon nem a házban van, hanem azokban az emberekben, akiket szeretsz.” De most már senki sem maradt.

Végül úgy döntöttem: elengedem a múltat. Elköltöztem abból a házból, ahol sosem éreztem magam igazán otthon. Új életet kezdtem egy kis albérletben Zuglóban. Néha még álmodom apámról: ott áll az udvaron és néz rám azokkal a szürke szemekkel… de már nem félek tőle.

Most már tudom: az igazság néha fájdalmasabb minden hazugságnál. De csak akkor lehetünk szabadok, ha szembe merünk nézni vele.

Vajon hányan élnek még ma is olyan házakban, ahol sosem mondták ki az igazságot? És vajon mit jelent számotokra az otthon?