Árulás a legközelebbi körben: Egy véletlen találkozás mindent megváltoztatott

– Miért pont most? – suttogtam magam elé, miközben remegő kézzel pakoltam vissza a polcra a tejfölt. A boltban mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, de én úgy éreztem, mintha minden szem rám szegeződne. Ott álltam a sarki CBA-ban, ahol minden héten vásároltam, és mégis, aznap minden más volt. A sorok között, a pékáru mellett megláttam Pált – a férjemet –, amint nevetve beszélgetett valakivel. Aztán megfordult az a valaki, és a szívem kihagyott egy ütemet: Zsuzsa volt az, a legjobb barátnőm, akivel gyerekkorom óta mindent megosztottam.

Nem tudom, miért nem mentem oda rögtön. Talán féltem attól, amit láthatok. Talán csak reméltem, hogy félreértem az egészet. De amikor Zsuzsa keze Pál karjára siklott, és ők összenéztek – úgy, ahogy én már régóta nem láttam Pált rám nézni –, minden világossá vált. A lábam földbe gyökerezett, a levegő mintha hirtelen elfogyott volna.

Hazafelé menet csak egy gondolat járt a fejemben: hogyan történhetett ez meg velem? Otthon csend volt. Pál később jött haza, mint szokott. Amikor belépett az ajtón, próbáltam nem mutatni semmit, de belül tombolt bennem a vihar.

– Szia, drágám! – mondta mosolyogva, mintha minden rendben lenne.

– Hol voltál? – kérdeztem halkan.

– Csak elhúzódott a munka – felelte gyorsan, és már ment is zuhanyozni.

Aznap éjjel alig aludtam. Zsuzsa üzenetei ott villogtak a telefonomon: „Találkozzunk holnap egy kávéra?” Nem tudtam eldönteni, hogy szembesítsem-e őket vagy várjak. Végül másnap reggel találkoztam Zsuzsával egy kis kávézóban a Bartók Béla úton.

– Olyan régen beszéltünk már igazán – kezdte Zsuzsa, de a hangja idegesen remegett.

– Mondd el az igazat – néztem rá egyenesen. – Mióta tart ez köztetek?

Zsuzsa arca elsápadt. Először tagadni próbált, de aztán könnyek szöktek a szemébe.

– Nem akartuk, Márta… Esküszöm, nem így terveztük… – suttogta.

– Mikor kezdődött? – kérdeztem újra.

– Tavaly nyáron… amikor annyit veszekedtetek Pállal… Olyan magányosnak tűntetek mindketten… – mondta Zsuzsa, és sírni kezdett.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem azt az embert, akit a húgomnak hittem egész életemben. Hazaérve Pál már várt rám. Látta rajtam, hogy mindent tudok.

– Márta… sajnálom… Nem akartam bántani téged… – kezdte.

– Akkor miért tetted? – kérdeztem fojtott hangon.

– Nem tudom… Elveszítettük egymást… Te mindig dolgoztál, én is… Zsuzsa megértett… De ez nem mentség…

Napokig csak sírtam. Anyám próbált vigasztalni: „Az élet megy tovább, kislányom.” De hogyan lehet továbblépni, ha két legfontosabb ember árul el egyszerre? A munkahelyemen is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben. A főnököm, Gábor odahívott magához:

– Márta, ha beszélni akarsz róla… itt vagyok.

De nem tudtam beszélni róla senkinek. Aztán egy este felhívott Zsuzsa anyukája:

– Drágám, tudom, hogy most haragszol Zsuzsára… De ő is szenved. Nem lehetne megbocsátani?

Megrendültem. Vajon képes vagyok valaha megbocsátani? Vagy örökre elveszítettem mindkettőjüket?

Hetek teltek el. Pál elköltözött egy albérletbe Zuglóban. Zsuzsa is eltűnt az életemből. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden emlék fájt: a közös reggelik, a karácsonyi vacsorák, Zsuzsa nevetése a konyhában.

Egyik este leültem az erkélyre egy pohár borral és csak néztem a várost. Vajon tényleg hibás vagyok én is? Lehetett volna másképp? Vagy egyszerűen ilyen az élet?

Azóta eltelt fél év. Még mindig fáj, de már nem sírok minden nap. Új barátokat szereztem egy jógaórán, és lassan kezdek hinni abban, hogy egyszer újra boldog lehetek.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: lehet-e újra bízni valakiben? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást?