„Ideje Felelősséget Vállalnod: Utolsó Szavaim a Férjemhez”

Dóra mindig is ő volt az, aki a háztartást vezette. A bevásárlástól a főzésig büszke volt arra, hogy mindent rendben tart. De mostanában ezek a felelősségek túl nagy tehernek bizonyultak. Férje, Péter, mintha nem vette volna észre az erőfeszítéseit, amiket a házuk fenntartásába fektetett. Hosszú órákat dolgozott, és gyakran túl fáradtan érkezett haza ahhoz, hogy hozzájáruljon a házimunkához, de Dóra kezdte elérni a tűréshatárát.

Egy este, amikor leültek vacsorázni, Dóra úgy döntött, ideje szembenézni a problémával. „Péter,” kezdte, próbálva megőrizni hangja nyugalmát, „szerintem ideje lenne, hogy te is vásárolj magadnak és főzz magadnak.”

Péter meglepetten nézett fel a tányérjáról. „Hogy érted ezt?” kérdezte védekező hangon.

„Pontosan úgy, ahogy mondtam,” válaszolta Dóra. „Kimerült vagyok attól, hogy mindent egyedül csinálok. Szükségem van rá, hogy te is vállalj felelősséget a saját étkezéseidért.”

Péter arca elsötétült. „Egész nap dolgozom, hogy eltartsalak minket,” csattant fel. „A legkevesebb, amit tehetsz, hogy kezeled a háztartást.”

Dóra frusztrációt érzett. „Ez nem csak a házról szól, Péter. Ez partnerségről szól. Nem tudom ezt egyedül tovább csinálni.”

A szoba elcsendesedett, miközben Péter feldolgozta a szavait. Majd váratlanul az asztalra csapott, amitől az edények megzörrentek. „Azt hiszed, nem teszek eleget?” kiáltotta, hangja visszhangzott a szobában.

Dóra összerezzent a kitörésére, de kitartott. „Azt hiszem, mindkettőnknek többet kellene tennie,” mondta halkan.

Péter hátratolta a székét és felállt, arca dühösen vöröslött. „Rendben,” köpte ki. „Ha így érzel, talán el kellene mennem.”

Dóra szíve összeszorult, ahogy látta őt kiviharzani a szobából. Építő jellegű beszélgetést remélt, nem pedig egy vitát, ami még inkább eltávolítja őket egymástól.

Az elkövetkező napok feszültek és csendesek voltak. Péter kerülte Dórát, több időt töltött munkában vagy barátokkal. Dóra továbbra is egyedül vezette a háztartást, de az öröm, amit valaha ebben talált, eltűnt.

Egy este, amikor Dóra egyedül ült a vacsoraasztalnál, rájött, hogy a dolgok talán soha nem változnak meg. Péter világossá tette, hogy nem hajlandó megosztani a terheket, és ő nem kényszerítheti rá, hogy az ő szemszögéből lássa a dolgokat.

Ahogy a hetek hónapokká váltak, Dóra egyre távolabb érezte magát Pétertől. Beszélgetéseik rövidek és felszínesek voltak, és az a melegség, ami valaha jellemezte kapcsolatukat, eltűnt.

Végül Dóra meghozta a nehéz döntést. Összepakolta a holmiját és hagyott egy üzenetet Péternek, amiben elmagyarázta, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy átgondolja jövőjüket. Remélte, hogy a különválás mindkettőjüknek lehetőséget ad arra, hogy átgondolják, mit akarnak a házasságuktól.

De mélyen belül Dóra attól tartott, hogy ez talán a vég kezdete. Minden lehetőséget megadott Péternek arra, hogy lépjen előre és legyen igazi társ, de ő úgy döntött, hogy nem teszi meg. Ahogy elhajtott otthonukból, nem tudta lerázni azt az érzést, hogy nem csak egy házat hagy maga mögött; egy életet hagy maga mögött, ami már nem érezte sajátjának.