Könyörgés a szomszédnak: Egy család titkai és a bizalom ára

– Kérem, László bácsi, csak egy kis segítségre lenne szükségünk! – zokogtam az ajtóban, miközben az eső patakokban folyt végig a hátamon. Anyám otthon ült, arcát a kezébe temetve, öcsém, Peti pedig a kerekesszékében sírdogált, mert elfogyott a gyógyszere. Már nem tudtam, kihez forduljak. Apám évekkel ezelőtt elhagyott minket, azóta anyám két műszakban dolgozik a helyi pékségben, de így is alig tudjuk kifizetni a számlákat.

László bácsi mindig is különc volt. A falu végén lakott, nagy házban, ahová sosem hívott be senkit. Az emberek azt beszélték, hogy valaha nagy ember volt Budapesten, de valamiért visszaköltözött ide, és azóta csak magának él. Most mégis ő volt az utolsó reményünk.

– Zsófi, gyere be – mondta halkan, és kinyitotta az ajtót. A házban furcsa illat terjengett, mintha régi könyvek és penész keveredtek volna. László bácsi leültetett egy kopott fotelbe.

– Mi történt? – kérdezte komoran.

– Petinek elfogyott a gyógyszere. Anyu már mindenhonnan kölcsönkért, de most senki nem tud segíteni. Én… én nem tudom, mit csináljunk – mondtam elcsukló hangon.

László bácsi sokáig csak nézett rám. Aztán felállt, és elővett egy borítékot.

– Tudod, Zsófi, az emberek sokszor nem azt mutatják, akik valójában. Én sem vagyok kivétel – mondta, miközben átnyújtotta a borítékot. – Ebben van annyi pénz, amennyi most kell. De cserébe szeretnék valamit kérni.

A szívem hevesen vert. Mit akarhat tőlem? Félelem és remény keveredett bennem.

– Szeretném, ha néha átjönnél segíteni nekem a ház körül. Tudod, már nem vagyok fiatal, és sok minden nehezen megy – mondta végül.

Megkönnyebbültem. Ez igazán nem nagy ár azért, hogy Peti megkapja a gyógyszerét.

– Természetesen! Bármikor! – vágtam rá hálásan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon miért él egyedül László bácsi ebben a hatalmas házban. Anyám könnyek között ölelte magához a borítékot.

– Zsófikám… nem tudom, mit mondjak… – suttogta.

Az elkövetkező hetekben rendszeresen átjártam László bácsihoz. Segítettem takarítani, kertészkedni, néha csak beszélgettünk. Egyik délután azonban furcsa hangokat hallottam az emelet felől.

– László bácsi, van fent valaki? – kérdeztem óvatosan.

Az arca elsápadt.

– Nem kell oda felmenni – mondta gyorsan. De a kíváncsiságom erősebb volt.

Egy este, amikor László bácsi elaludt a fotelben, halkan felosontam az emeletre. Egy zárt ajtó mögül halk sírás hallatszott. Megdöbbentem: egy idős asszony ült az ágyon, soványan és megtörten.

– Ki maga? – kérdeztem döbbenten.

– Éva vagyok… László felesége – suttogta rekedten. – Nem enged ki innen… Azt mondja, beteg vagyok és veszélyes magamra.

Lefagytam. Hirtelen minden értelmet nyert: miért olyan zárkózott László bácsi, miért nem látja senki a feleségét évek óta. Leszaladtam hozzá.

– Miért tartja bezárva Éva nénit? – kérdeztem remegő hangon.

László bácsi arca megkeményedett.

– Nem érted te ezt, Zsófi! Éva beteg. Néha elfelejti, hol van. Ha kiengedném, eltévedne vagy baja esne! – kiáltotta.

– De hát így sem élet neki! – sírtam el magam.

Otthon órákig forgolódtam az ágyban. Mit tegyek? Ha elmondom valakinek, talán elveszik tőle Éva nénit… De ha hallgatok, akkor cinkos vagyok ebben az egészben?

Másnap anyám is észrevette rajtam a feszültséget.

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent. Anyám sokáig hallgatott.

– Néha a jó szándék is vezethet rossz döntésekhez… De nem hagyhatjuk így Éva nénit – mondta végül.

Együtt mentünk át László bácsihoz. Hosszan beszélgettünk vele arról, hogy Éva néninek szakmai segítségre van szüksége. Végül beleegyezett: orvost hívunk hozzá.

Az orvos szerint Éva néni Alzheimer-kórban szenvedett. László bácsi könnyeivel küszködve nézte végig, ahogy elszállították a feleségét egy otthonba.

Azóta ritkán látom őt mosolyogni. De amikor legutóbb átmentem hozzá segíteni, csak ennyit mondott:

– Köszönöm, Zsófi… Nem tudtam volna egyedül megtenni.

Az életünk visszatért a régi kerékvágásba – de én már sosem leszek ugyanaz az ember. Megtanultam: néha azoknak is szüksége van segítségre, akikről azt hisszük, mindent kézben tartanak.

Vajon hányan élnek még körülöttünk titkokkal és fájdalommal? És vajon merünk-e segíteni akkor is, ha ezzel mindent megváltoztatunk?