Egyedül maradtam a menyemmel: Amikor a család nem az, aminek látszik
– Erzsi néni, nem találja a gyógyszerét? – kérdezte Katka halkan, miközben a konyhapultnál állt, és idegesen törölgette a poharakat. A hangja szinte suttogás volt, de éreztem benne valami furcsa feszültséget.
Nem válaszoltam rögtön. A kezem remegett, ahogy a fiókban kutattam. Aznap reggel minden más volt. Márk, a fiam, előző este utazott el egy hetes üzleti útra Németországba. Egyedül maradtam Katkával, aki már a hetedik hónapban járt. Az egész ház csendes volt, csak a hűtő zúgása hallatszott.
– Nem baj, majd később megkeresem – mondtam végül, de közben éreztem, hogy Katka tekintete rajtam pihen. Mintha figyelne minden mozdulatomat.
Az első napokban próbáltam kedves lenni hozzá. Főztem neki levest, segítettem neki leülni, amikor elfáradt. De valami nem stimmelt. Katka gyakran telefonált titokban, és amikor beléptem a szobába, gyorsan letette. Egy este véletlenül meghallottam egy beszélgetést.
– Igen, Márk, minden rendben lesz. Anyád nem fog semmit észrevenni – suttogta a telefonba.
A szívem hevesen vert. Mit nem fogok észrevenni? Miért beszélnek rólam így? Aznap éjjel alig aludtam. A gondolatok csak kavarogtak bennem: vajon mit terveznek? Miért érzem magam hirtelen idegennek a saját házamban?
Másnap reggel Katka már a konyhában várt rám.
– Erzsi néni, beszélnünk kellene valamiről – mondta határozottan.
Leültem vele szemben az asztalhoz. A keze remegett, ahogy a bögréjét szorongatta.
– Tudom, hogy most nehéz időszak ez mindannyiunknak – kezdte –, de Márkkal úgy gondoljuk, hogy talán jobb lenne, ha elköltözne egy időre. Tudja, amikor megszületik a baba… Szeretnénk egyedül lenni.
Először azt hittem, rosszul hallok. Évtizedek óta ebben a házban élek. Itt nőtt fel Márk is! Most meg azt kérik tőlem, hogy menjek el?
– Ez az én otthonom – mondtam halkan. – Hová mennék?
Katka lesütötte a szemét.
– Márk már keresett magának egy albérletet magának… vagyis önnek. Nem messze innen. Csak amíg megszokjuk az új helyzetet.
A torkomban gombóc nőtt. Hát ezért voltak azok a titkos beszélgetések? Ezért volt az a sok furcsa pillantás?
Aznap délután felhívtam a barátnőmet, Ilonát.
– Ilona, mit csinálnál a helyemben? – kérdeztem sírva.
– Erzsi, ne hagyd magad! Ez a te otthonod! – mondta határozottan. – Beszélj Márkkal!
De Márk csak üzenetben válaszolt: „Anya, kérlek értsd meg Katkát is. Most nekünk is szükségünk van térre.”
Napokig csak bolyongtam a házban. Minden tárgyhoz emlékek kötöttek: Márk első rajza az előszobában, az öreg karosszék apámtól… Most mindez semmit sem jelent? Egy este Katka sírva jött oda hozzám.
– Erzsi néni… sajnálom. Nem akartam megbántani. Csak félek… Félek attól, hogy nem tudok jó anya lenni. És Márk is annyira feszült mostanában…
Megöleltem őt. Éreztem, mennyire magányos ő is ebben az egészben. De bennem mégis ott volt a harag és a csalódás.
A következő héten elmentem megnézni azt az albérletet. Hideg volt és idegen. Hazamentem és leültem Márk gyerekszobájában. Néztem a régi játékait és sírtam.
Este Katka odajött hozzám.
– Erzsi néni… ha szeretné, maradhat még egy ideig. Csak… kérem, ne mondja el Márknak, hogy sírtam magánál.
Bólintottam. De tudtam: valami végleg megváltozott köztünk.
Most itt ülök az ablak előtt és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg én vagyok az akadálya annak, hogy boldog család legyenek? Vagy csak félnek attól, amit jelentek nekik? Mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki el akar küldeni az otthonomból?