Ígéretek és Vér között: Egy család szétszakadása

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, anya! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltam, a kezem ökölbe szorult. A bátyám, Gábor, némán ült mellettem, a tekintete a padlóra szegeződött. Anyám arca kemény volt, a szeme sarkában könnyek csillogtak, de nem engedte meg magának, hogy sírjon.

– Valakinek döntenie kell – mondta halkan. – Nem engedhetem meg, hogy mindketten ugyanazt akarjátok. A lakás csak egy valakié lehet.

A szavak úgy csaptak le rám, mint egy vihar. Tizenkilenc éves voltam, Gábor huszonhárom. Apánk két éve halt meg hirtelen szívrohamban, azóta próbáltuk valahogy összetartani a családot. A lakás, ahol felnőttünk, az egyetlen biztos pont volt az életünkben. Most anyám azt akarta, hogy válasszunk: ki maradjon benne, ki menjen el.

– Miért kell ezt most eldönteni? – kérdeztem remegő hangon. – Miért nem lehet közös?

– Mert nincs pénzünk – vágta rá anyám. – Ha eladjuk, talán mindketten új életet kezdhettek. De ha egyikőtök marad, a másiknak mennie kell.

Gábor végre megszólalt:

– Én nem akarok veszekedni. Nekem mindegy. Menjek én.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábor mindig is erősebbnek tűnt nálam, de most láttam rajta a fáradtságot. Az elmúlt két évben ő dolgozott többet, ő segített anyának a számlákkal. Mégis én voltam az, aki jobban ragaszkodott a lakáshoz.

– Nem akarom, hogy miattam menj el – mondtam neki halkan.

Anyám közbevágott:

– Valakinek muszáj dönteni! Nem bírjuk tovább ezt a bizonytalanságot!

Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. Anyám sírt a szobájában, én pedig órákig ültem az ablakban és bámultam a sötét utcát. Úgy éreztem, mintha elárultam volna a testvéremet.

Az évek teltek. Anyám egyre zárkózottabb lett, Gábor pedig ritkán jelentkezett. Néha felhívott, de mindig röviden beszéltünk. Soha nem mondta ki, de éreztem a hangjában a csalódottságot.

Én időközben férjhez mentem egy kedves férfihoz, Tamáshoz. Két gyerekünk született: Anna és Marci. Próbáltam boldog lenni, de a múlt árnyéka mindig ott lebegett felettem.

Egy vasárnap délután anyám hívott fel:

– Jöjj át, beszélni akarok veled.

A hangja fáradt volt és megtört. Amikor odaértem hozzá, az asztalon egy régi fényképalbum hevert. Lapozgatni kezdte.

– Emlékszel erre? – mutatott egy képre, ahol mindhárman mosolyogtunk egy balatoni nyaraláson.

Bólintottam.

– Elrontottam mindent – suttogta anyám. – Azt hittem, helyesen cselekszem… De csak szétszakítottalak benneteket.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem vele szemben és néztem az öregedő arcát.

– Próbáltam beszélni Gáborral – folytatta –, de nem veszi fel a telefont. Szerinted valaha megbocsát nekem?

Hazafelé menet Tamás kérdezett rá:

– Mi történt?

– Anyám… bocsánatot akar kérni Gábortól. De lehet, hogy már késő.

Tamás megszorította a kezem.

– Sosem késő beszélni egymással.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon én is hibás vagyok? Megpróbáltam felhívni Gábort. Hosszan kicsöngött, végül felvette.

– Szia – mondtam halkan.

– Szia – felelte fáradtan.

– Hiányzol… Sajnálom, ami történt.

Csend lett. Azt hittem letette, de aztán megszólalt:

– Évekig haragudtam rád… meg anyára is. De már nem számít. Csak… nehéz volt egyedül újrakezdeni.

– Szeretném, ha találkoznánk – mondtam könnyes szemmel.

– Majd egyszer… talán.

Letette. Ott ültem a sötétben és sírtam. Tudtam, hogy hosszú út vezet még a megbékélésig.

Most itt ülök a saját otthonomban, nézem Annát és Marcit játszani a nappaliban. Vajon én is ugyanilyen hibákat fogok elkövetni? Hogyan lehet jól dönteni egy családi válságban? Lehet-e valaha igazán jóvátenni azt, amit egyszer elrontottunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Várom a gondolataitokat…