A könyv, ami összekötött – vagy szétválasztott?
– Nem baj, ha elviszem ezt a könyvet? – kérdezte Victoria, miközben a nappali sarkában állt, kezében szorongatva a rongyosra olvasott példányt. A szívem összeszorult. A könyv, amit tartott, nem csak egy regény volt számomra; abban a világban menekültem el, amikor anyám és apám veszekedései elől menekültem gyerekként. Mégsem tudtam nemet mondani.
– Persze, vidd csak – hallottam a saját hangomat, de mintha valaki más beszélt volna helyettem. Victoria mosolygott, mintha nem is sejtené, mit jelent nekem az a könyv. Csak ritkán találkozunk, általában karácsonykor vagy húsvétkor, és akkor is inkább a felnőttek beszélgetnek egymással. Most azonban valami megváltozott: egy darabot vitt el belőlem.
Aznap este, amikor hazaértem, órákig forgolódtam az ágyban. Vajon visszaadja majd? És ha igen, milyen állapotban? Vagy ha nem adja vissza… mit mondjak neki? A gondolatok egyre csak kavarogtak bennem. Anyám észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi baj van, Lilla? – kérdezte halkan.
– Semmi – feleltem gyorsan, de ő csak leült mellém az ágyra.
– Látom rajtad, hogy valami bánt. Elmondod?
Sóhajtottam. – Victoria elkérte a kedvenc könyvemet. Nem akartam odaadni, de nem mertem nemet mondani.
Anyám elmosolyodott. – Tudod, néha nehéz kiállni magunkért. De ha valami fontos neked, jogod van megvédeni.
Ezek a szavak egész éjjel visszhangoztak bennem. Vajon tényleg ilyen nehéz nemet mondani? Vagy csak én érzem így?
Eltelt egy hét. Két hét. Victoria nem jelentkezett. Minden nap megnéztem az üzeneteimet, hátha ír valamit. Semmi. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elvesztettem valamit, amit soha nem kapok vissza.
A harmadik héten végül összeszedtem minden bátorságomat és írtam neki egy üzenetet:
„Szia Victoria! Remélem, tetszik a könyv. Ha már elolvastad, visszahoznád majd? Nagyon fontos nekem.”
Válasz csak másnap érkezett:
„Szia! Bocsi, még nem fejeztem be, de igyekszem! Nagyon jó könyv tényleg 🙂 Amint végzek vele, szólok!”
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e vagy sem. Legalább nem felejtette el… vagy mégis? Újabb hetek teltek el. Közben anyám is többször rákérdezett:
– Visszakaptad már?
– Még nem – feleltem mindig egyre feszültebben.
Közben a családban is kezdtek terjedni a pletykák. Egy vasárnapi ebédnél nagymamám odasúgta:
– Hallottam, hogy Victoria nálad járt. Milyen rendes tőled, hogy kölcsönadtad neki azt a könyvet!
Éreztem, ahogy elpirulok. Rendes? Vagy csak gyenge?
Végül eljött az újabb családi ünnep: nagypapám születésnapja. Már az ajtóban megláttam Victoriát – kezében egy papírtáskával.
– Szia Lilla! – kiáltott rám messziről. – Hoztam valamit!
A szívem hevesen vert. Amikor odaért hozzám, elővette a könyvet – kicsit gyűröttebb volt, mint amikor odaadtam neki, de legalább visszakaptam.
– Köszönöm szépen! – mondtam halkan.
Victoria rám mosolygott.
– Nagyon jó volt! Remélem, nem baj, hogy kicsit tovább tartott nálam… Tudod, mostanában annyi minden összejött… A munkahelyemen is gondok vannak… Néha csak ebbe a könyvbe tudtam menekülni.
Hirtelen megértettem valamit: talán neki is ugyanolyan fontos lett ez a könyv, mint nekem volt régen. De mégis… haragudtam rá egy kicsit.
Az ünnepség alatt többször találkoztak a tekinteteink. Egyszer félrehívott.
– Lilla… Ne haragudj, ha megbántottalak! Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos neked az a könyv.
Sóhajtottam.
– Nem haragszom… Csak… néha nehéz kiállni magamért. És ez most nagyon nehéz volt.
Victoria bólintott.
– Nekem is… Sosem kértem még kölcsön semmit senkitől a családban. Mindig attól féltem, hogy visszautasítanak.
Ekkor rájöttem: mindketten ugyanazt éreztük – féltünk nemet mondani vagy kérni valamit.
Az este végén anyám odalépett hozzám.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon miért olyan nehéz kimondani azt a szót, hogy „nem”? Miért félünk attól, hogy csalódást okozunk másoknak? És vajon hányan érzik még ezt így a családjukban?
„Ti is voltatok már ilyen helyzetben? Hogyan tanultatok meg kiállni magatokért? Vajon tényleg mindig meg kell felelnünk másoknak?”