Kulcsok a Parapeten – Egy Búcsú Csendje

– Zsófi, nem tudom tovább csinálni – mondta András, miközben a kulcsait a nappali ablakpárkányára tette. A hangja olyan halkan csengett, hogy szinte elnyelte a hajnali villamos zaja. Nem nézett rám, csak az ajtó felé indult. Azt hittem, még visszafordul, mond valamit, de csak egy rövid zárkattanás hallatszott. Mintha nem is az ajtót zárta volna be, hanem egy egész fejezetet az életünkből.

Nem futottam utána. Nem kiabáltam. Csak letettem a könyvet, amit olvastam – gránátalma piros borítóját lefelé fordítva, hogy ne veszítsem el a helyet –, és lekapcsoltam a villanyt. Úgy feküdtem le, mintha áramszünet lett volna: félúton a nappali és a háló között, egy láthatatlan zseblámpával a szívemben.

Reggel elsőként a szekrényhez mentem. Az ő oldala üres volt. A vállfák hangtalanul lengtek, mint egy elhagyott színházban a függöny. A polcon csak egy gyűrött póló maradt – azt is én vettem neki tavaly karácsonykor. A fürdőszobában már nem volt borotvahab, csak az én samponom és egy félig kifacsart fogkrém.

Az első órákban nem sírtam. Csak ültem a konyhában, néztem a kávéfőzőt, ahogy lassan csöpög a fekete lé. A telefonom némán hevert az asztalon; nem jött üzenet. Anyám hívott később – mindig megérzi, ha valami baj van.

– Zsófi, minden rendben? – kérdezte aggódva.
– Persze, anya – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.

De ő tudta. Mindig tudja. Délután már ott állt az ajtóban egy tál gulyáslevessel és azzal a tipikus anyai nézéssel, amiben egyszerre van ítélet és együttérzés.

– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Elment – mondtam ki végül. – Nem mondott semmit. Csak elment.

Anyám leült mellém, megsimogatta a hajam. – Tudod, Zsófi, néha jobb is így. Legalább nem hazudott tovább.

De nekem nem volt elég ez a magyarázat. Napokig csak bolyongtam a lakásban, mint egy árnyék. Mindenhol ott volt András: a kanapén hagyott könyvei, a fürdőszobai tükrön egy régi cetli: „Szeretlek! Jó reggelt!” Minden reggel újraolvastam ezt a cetlit, mintha visszahozhatná őt.

A barátaim próbáltak kirángatni ebből az állapotból. Réka elvitt moziba – de végig csak arra gondoltam, vajon András most hol lehet. Levente meghívott egy sörre a Duna-partra; ott ültem mellette, hallgattam a hullámokat és azt kívántam, bárcsak visszafordíthatnám az időt.

Egy este aztán apám is felhívott. Ritkán beszélünk hosszabban – ő mindig is zárkózott ember volt.

– Zsófi, ne hagyd, hogy ez összetörjön – mondta rekedtes hangján. – Az anyáddal mi is voltunk így egyszer… De aztán rájöttünk: vagy együtt folytatjuk, vagy külön-külön tanulunk meg élni.

A szavai visszhangoztak bennem napokig. Vajon mit rontottam el? Túl sokat vártam Andrástól? Túl kevés voltam neki? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett?

Egy hét telt el így. A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. Az irodában Kata odasúgta:
– Ha beszélni akarsz róla…
– Köszönöm – feleltem –, de most inkább hallgatnék.

Aztán egy este Réka áthívott magához vacsorára. Ott ültünk a konyhájában, borral és sajttal, mint régen az egyetemen.
– Zsófi, te mindig mindent magadra veszel – mondta halkan. – Néha hagyni kell menni azt, aki menni akar.
– De mi van, ha nélküle nem tudom ki vagyok? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Akkor most itt az idő megtudni.

Ez volt az első este hetek óta, amikor nem sírtam el magam lefekvés előtt. Másnap reggel kinyitottam az ablakot: friss levegő áradt be, madarak csiripeltek valahol a háztetők felett. Először éreztem úgy, hogy talán tényleg lehet újrakezdeni.

Elkezdtem apró dolgokat változtatni: új függönyt vettem a nappaliba, átrendeztem a könyvespolcot. A szekrény üres felét megtöltöttem saját ruháimmal – mintha ezzel is jelezném magamnak: ez most már az én életem tere.

Egy hónap múlva már nevetni is tudtam Réka viccein. Anyám is megnyugodott; apám egyszer még meg is ölelt búcsúzáskor – ez nála nagy szó.

András sosem jelentkezett többé. Néha még álmodom róla: ott áll az ajtóban, kezében a kulcsokkal, de már nem fáj annyira. Most már tudom: néha el kell engedni azt, aki menni akar.

De vajon tényleg képesek vagyunk újra bízni valakiben? Vagy örökre ott marad bennünk egy üres hely valaki után? Ti mit gondoltok erről?