Az igazság terhe: Amikor a nagymamám elárult
– Miért tetted ezt velem, Dóri? – kérdezte a nagymamám remegő hangon, miközben a nappali sarkában ült, összekulcsolt kézzel. A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc nőtt. Nem értettem semmit. Csak néztem rá, a ráncok közé szorult fájdalmat, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.
Az egész egy szerdai délután kezdődött, amikor csörgött a telefonom. A kijelzőn anyám neve villogott. Felvettem, de a hangja idegen volt, hideg és távolságtartó.
– Dóri, beszélnünk kell. Valami nagyon komoly dolog történt a mamával.
Azt hittem, megint elesett vagy rosszul lett. Azonnal rohantam hozzá, de amikor beléptem a lakásába, ott ült anyám is, karba tett kézzel, és a nagybátyám, Laci is ott volt. A levegő feszültségtől vibrált.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
Anyám rám nézett, majd a nagymamára. – Mama azt mondja, eltűnt a pénze. Több tízezer forint. És azt mondja… – itt elcsuklott a hangja – …hogy te vitted el.
A világ megállt körülöttem. A nagymamám rám sem nézett. Csak bólintott lassan.
– Én? Mama! Hogy gondolhatod ezt? Évek óta én gondoskodom rólad! – kiáltottam kétségbeesetten.
Laci közbevágott: – Miért pont most tűnt el a pénz? Ki más jár ide rajtad kívül?
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az egész család előtt álltam, mint egy vádlott a bíróságon. Az elmúlt évek minden fáradtsága, minden éjszakai virrasztás, minden gyógyszer beadása hirtelen semmivé lett.
A nagymamám csak ennyit mondott: – Nem tudom már, kiben bízhatok.
Aznap este nem mentem haza. A Margit hídon sétáltam órákig, néztem a Dunát, és próbáltam visszaemlékezni minden pillanatra az elmúlt hetekből. Vajon tényleg elfelejtettem valamit? Lehet, hogy valaki más járt ott? De ki?
Másnap reggel visszamentem. A nagymamám az ágyban feküdt, szemei vörösek voltak a sírástól.
– Mama, kérlek… – kezdtem halkan. – Tudod jól, hogy soha nem bántanálak. Miért hiszed el ezt rólam?
– Mert Laci mondta, hogy látta nálad azt a borítékot – suttogta.
Felrobbant bennem valami. – Laci? Ő soha nincs itt! Csak ünnepekkor jön! Miért hazudna rólam?
A nagymamám csak vállat vont. – Nem tudom már eldönteni, ki mond igazat.
Aznap este anyám felhívott.
– Dóri, ne haragudj rá. Tudod, mennyire zavarodott mostanában. De Laci nagyon meggyőző volt…
– És te? Te is elhiszed? – kérdeztem dühösen.
Csend lett a vonalban.
A következő napokban mindenki kerülte a tekintetemet. A szomszéd Marika néni is csak félve köszönt az utcán. Mintha mindenki tudná már: én vagyok az unoka, aki meglopta a saját nagymamáját.
Egy hét múlva Laci felhívott.
– Dóri, beszélhetnénk? Talán félreértés történt…
Találkoztunk egy kávézóban a Bartók Béla úton. Laci idegesen babrálta a kávéscsészét.
– Nézd… lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy mégsem nálad láttam azt a borítékot. De mama annyira kétségbe volt esve…
– És ezért inkább rám fogtad? – kérdeztem keserűen.
– Nem tudtam mit tenni! Anyu is rám szólt… mindenki csak azt akarta, hogy megnyugodjon.
Hazamentem és leültem a nagymamám ágya mellé.
– Mama… Laci beismerte, hogy nem is biztos abban, amit mondott.
A nagymamám rám nézett. A szemei megteltek könnyel.
– Annyira félek már mindentől… Néha azt sem tudom, hol vagyok. És amikor eltűnt a pénz… csak azt akartam tudni, hogy valaki vigyáz rám.
Megfogtam a kezét.
– Mindig vigyázok rád. Akkor is, ha már nem hiszel bennem.
Aznap este előkerült a boríték is: véletlenül egy régi kabát zsebében maradt. Anyám hozta át remegő kézzel.
– Dóri… annyira sajnálom…
De valami eltört bennem. Az árulás fájdalma mélyebb volt minden bocsánatkérésnél.
Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg újra tudok bízni azokban, akik egy pillanat alatt hátat fordítottak nekem? Vagy örökre megmarad bennem ez a seb?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?