Amikor a férjem a teljes heti főztömet odaadta az anyósomnak – egy magyar családi dráma belülről

– Hol van a rakott krumpli? Hol vannak a töltött paprikák? – kérdeztem magamtól hangosan, miközben a hűtő ajtaját tágra nyitva bámultam a polcokat. A hűtő üres volt. Egyetlen doboz joghurt árválkodott benne, pedig egész hétvégén főztem, hogy a családnak legyen mit ennie a héten. A kezem remegett, ahogy becsuktam az ajtót. A konyhában még ott lebegett a vasárnapi ebéd illata, de az ételeknek nyoma sem volt.

Gábor éppen a nappaliban ült, a telefonját nyomkodta. – Gábor, hol van az összes étel? – kérdeztem tőle, próbálva visszafojtani a hangomban rejlő kétségbeesést.

Fel sem nézett. – Anyámnak odaadtam mindent. Mondta, hogy mostanában nehezebben boldogul, és gondoltam, neki nagyobb szüksége van rá.

Először azt hittem, rosszul hallok. – Szóval… minden ételt? Egy szót sem szóltál róla? – A hangom egyre magasabbra emelkedett.

– Ne haragudj már, Zsuzsa! – legyintett. – Úgyis tudod, hogy anyám mennyire szereti a főztödet.

Egy pillanatig csak álltam ott, mintha leforráztak volna. A hétvégi fáradtság, a hámozott krumplik, a kavargatott pörköltek, a mosogatás mind-mind értelmetlenné vált egyetlen mozdulattal. Nem is az ételek hiánya fájt igazán, hanem az, hogy Gábor egyetlen pillanatra sem gondolt rám vagy a gyerekeinkre. Hogy természetesnek vette: amit én csinálok, az bárkié lehet.

A gyerekek közben bejöttek a konyhába. – Anya, mit vacsorázunk? – kérdezte Dóri, a kislányom.

– Ma… ma rendelünk pizzát – mondtam halkan. A hangom elcsuklott.

Aznap este alig szóltam Gáborhoz. Ő sem próbált beszélgetni velem. Csak ültem az ágy szélén, és bámultam ki az ablakon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még minden döntést együtt hoztunk meg. Amikor még számítottam neki.

Másnap reggel korán keltem. A munkahelyemen is nehezen tudtam koncentrálni. Az irodában Marika kolléganőm rögtön kiszúrta rajtam a feszültséget.

– Mi történt veled, Zsuzsa? Olyan sápadt vagy ma.

– Semmi különös – hazudtam. De aztán kibukott belőlem: – Képzeld, Gábor minden ételt odaadott az anyósomnak. Egy szó nélkül.

Marika csak csóválta a fejét. – Nálunk is mindig az anyós az első. De azért ez már túlzás! Nem beszéltétek meg?

– Nem… És úgy érzem, mintha nem is számítanék – suttogtam.

Hazafelé menet eldöntöttem: beszélnem kell Gáborral. Nem hagyhatom annyiban. Amikor hazaértem, ő már otthon volt. A nappaliban ült, tévét nézett.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

Felnézett rám, de láttam rajta: nem érti, miért vagyok ilyen zaklatott.

– Nézd – kezdtem –, nem arról van szó, hogy sajnálom anyádat. Tudom, hogy nehéz neki egyedül. De én is dolgozom egész héten, hétvégén pedig főzök rátok. Legalább annyit megérdemelnék, hogy megkérdezed: rendben van-e ez így.

Gábor sóhajtott. – Zsuzsa, te mindig mindent túldramatizálsz. Csak segíteni akartam anyámnak.

– És nekünk ki segít? – kérdeztem vissza elcsukló hangon. – Ki gondol rám? Ki gondol arra, hogy én is fáradt vagyok?

Csend lett köztünk. Gábor nem válaszolt.

Aznap este egyedül feküdtem le aludni. Hallottam, ahogy Gábor halkan telefonál az anyjával a másik szobában. Másnap reggel azonban váratlanul odajött hozzám.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem gondoltam bele igazán. Csak… anyám mindig mindent tőlem kér. És én nem akarok csalódást okozni neki.

– És nekem? Nekem nem okozol csalódást? – néztem rá könnyes szemmel.

Gábor csak állt ott némán.

A következő napokban próbáltam újra főzni, de már nem volt ugyanaz. Minden mozdulatban ott volt a keserűség. Az anyósom közben felhívott.

– Zsuzsikám, olyan finom volt minden! Köszönöm szépen! Remélem, nem volt nagy teher neked!

– Nem… csak legközelebb jó lenne előre tudni – mondtam feszülten.

– Ó, hát Gábor mondta, hogy úgyis sokat főzöl! – nevetett fel könnyedén.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan szolgáló ebben a családban.

Végül egy vasárnap este leültem Gáborral és a gyerekekkel vacsorázni. Megfogadtam: mostantól kiállok magamért.

– Szeretném, ha ezentúl minden ilyen döntést együtt hoznánk meg – mondtam határozottan. – Nem akarok többé láthatatlan lenni ebben a családban.

Gábor bólintott. Láttam rajta: most először érti igazán, mit érzek.

Azóta lassan változnak a dolgok nálunk. Néha még mindig nehéz kiállni magamért, de már tudom: ha én nem teszem meg, senki más nem fogja helyettem.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját családjukban? Ti mit tennétek az én helyemben?