Amikor a Menyem Belépett az Életembe: Egy Magyar Család Küzdelmei, Könnyei és Megbékélése

– Nem így szoktuk ezt csinálni nálunk, Eszter! – csattantam fel, miközben a vasárnapi húsleves fölött álltam, és néztem, ahogy a menyem a zöldségeket vágja. A konyhában feszültség vibrált, mintha a gőz nemcsak a fazékból, hanem belőlünk is feltörne. Eszter megállt, kezében remegett a kés. – Bocsánat, Mária néni, csak… így szoktam otthon – suttogta.

A nevem Mária. Hatvanhárom éves vagyok, özvegy, és egész életemben keményen dolgoztam: előbb a textilgyárban, aztán otthon, hogy Gábort és Annát egyedül felneveljem. A férjem, Lajos, korán meghalt – egyedül maradtam két kisgyerekkel a panelban. Megtanultam túlélni. Megtanultam rendet tartani. És azt hittem, ha mindent kézben tartok, nem érhet baj.

Gábor mindig is jó fiú volt. Csendes, szorgalmas, sosem panaszkodott. Anna kicsit vadócabb, de ő is mindig hazatalált. Amikor Gábor bejelentette, hogy megnősül – „Anya, Esztert szeretem” –, örültem neki. De amikor először belépett az ajtón az a törékeny lány, valami összeszorult bennem. Nem tudtam megmagyarázni. Talán attól féltem, elveszítem a fiamat.

Az első hónapokban minden apróságon összeakadtunk. Eszter máshogy főzött, máshogy mosogatott, máshogy hajtogatta a törölközőket. Egyszerűen nem értettem: miért nem lehet úgy csinálni mindent, ahogy én megszoktam? Egy vasárnap reggel például Eszter korábban kelt fel nálam, és elkezdte a reggelit készíteni. Amikor megláttam a konyhában a szétszórt morzsákat és a félig elmosott bögréket, dühösen szóltam rá:

– Itt nem így szokás! Előbb rendet rakunk, aztán főzünk!

Eszter csak állt ott némán, majd halkan visszaszólt:

– Próbálok segíteni… De úgy érzem, semmi sem jó neked.

Gábor ilyenkor mindig közénk állt. – Anya, kérlek… Eszter csak jót akar.

De én nem tudtam engedni. Úgy éreztem, ha most nem tartom kézben a dolgokat, minden szétesik.

Aztán jöttek a nagyobb viták. Egy este Anna is hazajött látogatóba. A nappaliban ülve hallgatta végig, ahogy Eszterrel veszekedünk azon, ki hogyan pakolja be a mosogatógépet.

– Anya! – szólt rám Anna. – Miért kell mindig mindenbe beleszólnod? Miért nem hagyod őket élni?

Meglepődtem. Anna sosem beszélt így velem. De akkor láttam magam kívülről: egy öregasszonyt, aki görcsösen kapaszkodik abba a kevés hatalomba, ami még maradt neki.

Aznap este Eszter sírva zárkózott be a szobájukba. Hallottam a halk zokogását az ajtón keresztül. Gábor kijött hozzám.

– Anya… kérlek… Szeretem Esztert. Szeretném, ha te is szeretnéd.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

Másnap reggel Eszter nem jött ki reggelizni. Gábor is csendes volt. A lakásban fojtogató volt a csend.

Aztán egy hét múlva Eszter összepakolt pár ruhát és elment az anyjához vidékre. Gábor utána ment pár napra. Egyedül maradtam a lakásban – először éreztem igazán az ürességet. A csend már nem volt békés: inkább fájt.

Egy este Anna hívott fel:

– Anya… beszélgetni kellene. Nem lehet így tovább.

Leültünk egy kávézóban a Blaha Lujza téren. Anna őszintén elmondta: – Félsz attól, hogy elveszítesz minket. De ha így folytatod, tényleg elveszítesz.

Hazamentem és sokáig ültem az ablakban. Néztem az esti fényeket és azon gondolkodtam: tényleg ennyire rossz vagyok? Miért nem tudok örülni annak, hogy Gábornak van valakije?

Pár nap múlva Eszter visszajött Gáborral. Félve nézett rám.

– Mária néni… beszélhetnénk?

Leültünk ketten a konyhában. Eszter remegő hangon mondta:

– Tudom, hogy nehéz neked elfogadni engem. De én tényleg szeretném jól csinálni… csak néha úgy érzem, sosem leszek elég jó.

Akkor valami eltört bennem. Megfogtam a kezét.

– Én is hibáztam – mondtam halkan. – Félek attól, hogy elveszítem a családomat… de azt hiszem, pont azzal veszítlek el titeket, ha nem engedek.

Eszter szemében könnyek csillogtak.

– Próbáljuk meg együtt? – kérdezte.

Bólintottam.

Azóta lassan tanulom elengedni az irányítást. Néha még mindig nehéz – amikor látom, hogy Eszter máshogy főzi a levest vagy másképp hajtogatja a törölközőt –, de már tudom: nem ezen múlik a szeretet.

A családunk újra együtt van. Néha még vannak viták – hiszen magyar család vagyunk –, de már tudunk nevetni is rajta.

Mostanában gyakran gondolkodom: vajon hány anya és meny küzd ugyanígy egymással? Miért olyan nehéz elfogadni az újat? És vajon hányan mernek bocsánatot kérni időben?