Anya az esőben: Elég jó vagyok-e?

– Már megint nem főztél rendesen, Zsuzsa! – csattant fel anyám, Ilona, miközben az ablakon túl szakadt az eső, és a villamos csilingelése visszhangzott a konyhánkban. A gyerekek csendben ültek az asztalnál, csak a legkisebb, Panni, szipogott halkan. A leves túl híg volt, a kenyér száraz, de én egész nap dolgoztam a varrodában, és csak ennyire futotta.

– Anya, kérlek, ne most… – próbáltam halkan, de Ilona nem hagyta.

– Bezzeg az én időmben! Négy gyereket nevelni nem kifogás. Ha nem tudod rendesen csinálni, minek vállaltad őket? – szavai úgy csapódtak belém, mint az esőcseppek az ablaküvegbe.

A férjem, Gábor ilyenkor mindig hallgatott. Tudtam, hogy ő is fáradt – egész nap a buszokat szerelte –, de néha annyira vágytam rá, hogy kiálljon mellettem. Ehelyett csak bámulta a tányérját.

A vacsora után Ilona összeszedte a tányérokat, közben motyogott valamit arról, hogy „ezek a mai anyák”. A gyerekek gyorsan elillantak a szobájukba. Én pedig ott maradtam a konyhában, egyedül az üres edényekkel és az önvádammal.

Aznap este, amikor végre mindenki elcsendesedett, leültem az ablakhoz. Az eső még mindig kopogott. Néztem a sötét utcát, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire rossz anya vagyok? Miért érzem mindig úgy, hogy kevés vagyok?

Másnap reggel Panni lázasan ébredt. A középső fiam, Marci már az ajtóban toporgott: – Anya, hol van a tornazsákom? – kiabálta.

– A szekrényben keresd! – válaszoltam türelmetlenül, miközben Panni homlokát törölgettem.

– Mindig mindent nekem kell megkeresni! – morogta Marci.

A nagyobbik lányom, Dóri közben sírva jött ki a fürdőből: – Anya, nincs tiszta pólóm! –

– Majd este kimosom – ígértem neki, de tudtam, hogy már most is halomban áll a mosatlan.

Aztán Ilona újra megjelent a konyhában.

– Látod? Minden szétesik körülötted! – mondta halkan, de annál élesebben.

– Anya, kérlek… – kezdtem volna újra, de ő csak legyintett.

– Nekem bezzeg sikerült! Te miért nem tudod megoldani?

A szavak úgy égtek belém, mint a forró vas. Gyerekkoromban is mindig ezt hallottam tőle: „Nem elég jó!” Most pedig én is ezt érzem magammal kapcsolatban.

Aznap este Gábor később jött haza. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.

– Miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni anyáddal? – kérdezte halkan.

– Mert sosem vagyok neki elég jó! – tört ki belőlem. – És te sem segítesz! Mindig csak hallgatsz!

Gábor felnézett rám. – Én csak nem akarok veszekedni… De igazad van. Talán többet kellene mondanom valamit.

Csend lett köztünk. A gyerekek már aludtak. Csak mi ketten maradtunk az éjszakában.

Másnap reggel Ilona nem jött le reggelizni. Dóri odasúgta: – Anya, nagyi sírt tegnap este.

Meglepődtem. Soha nem láttam sírni az anyámat. Egész nap ezen gondolkodtam. Talán neki is nehéz volt. Talán ő is csak azt akarta, hogy jobb legyen nekem.

Este bementem hozzá a szobába.

– Anya… – kezdtem bizonytalanul.

Ilona felnézett rám. A szemében fáradtság és valami régi fájdalom ült.

– Tudod… én sem voltam mindig jó anya – mondta halkan. – De azt akartam, hogy neked könnyebb legyen. Talán rosszul csináltam…

Leültem mellé az ágyra. Hosszú percekig csak ültünk csendben.

– Sajnálom – suttogtam végül.

Ilona megszorította a kezemet. – Te is jól csinálod… csak néha nehéz ezt kimondani.

Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül ebben a harcban.

De minden este, amikor elcsendesedik a ház és csak az eső kopog az ablakon, újra felteszem magamnak: Vajon elég jó anya vagyok? Vagy örökre csak próbálkozom majd? Ti mit gondoltok: lehet valaha igazán elég jónak lenni?