Nem vagyok vasból! Szenvedek a fiamért és az unokámért, de nem hajlok meg a menyem előtt!

– Nem vagyok vasból! – kiáltottam rá hangosabban, mint valaha, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A porcelán bögre megremegett, a teám kilöttyent, de nem törődtem vele. A fiam, Gergő, csak némán állt az ajtóban, tekintetét lesütötte. Mellette ott állt a menyem, Dóra, karba tett kézzel, ajkán gúnyos mosoly. – Ha nem bírod, Katalin néni, akkor majd keresünk valaki mást – mondta hűvösen. – De ne várd el, hogy hálásak legyünk azért, amit minden normális nagymama megtenne.

A szívem összeszorult. Hát tényleg ez lettem? Egy alkalmazott a saját családomban? Egy szolgáló, akit bármikor lecserélhetnek? Az unokám, Marci, odabújt hozzám, kis keze a combomon pihent. – Ne sírj, mama – suttogta. De már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

Pedig én mindent megtettem értük. Amikor Gergő bejelentette, hogy Dórával összeházasodnak, boldog voltam. Dóra okos lány volt, ügyvédként dolgozott egy belvárosi irodában, mindig elegáns és céltudatos. Tudtam, hogy kemény lesz mellette az élet, de azt hittem, majd összecsiszolódunk. Az esküvő után hamar jött Marci is – az én kis csodám –, és onnantól kezdve minden napom értelmet nyert.

Dóra azonban már a terhesség alatt is távolságtartó volt velem. Nem engedte, hogy segítsek neki semmiben. Azt mondta: „Köszönöm Katalin néni, de mindent magam akarok csinálni.” Elfogadtam. De amikor megszületett Marci, hirtelen minden rám szakadt. Dóra visszament dolgozni három hónap után – azt mondta, nem engedheti meg magának a kiesést –, Gergő pedig napi tizenkét órát dolgozott egy informatikai cégnél. Így rám bízták Marcit.

Az első hónapokban boldog voltam. Minden reggel villamossal mentem át hozzájuk Újbudára, főztem, mostam, takarítottam és persze Marci minden percét élveztem. Azt hittem, végre igazi család vagyunk. De Dóra egyre többet követelt: „Katalin néni, miért nincs kitakarítva a fürdő?”, „Miért nem főzött gluténmentes ebédet?”, „Miért van Marcinak piros folt az arcán?” – kérdezte ridegen nap mint nap.

Egyik este Gergő hívott fel sírva: – Anya, kérlek, ne veszekedj Dórával! Nekem ez túl sok… Szükségünk van rád! – És én mindig megbocsátottam. Mert szerettem őket.

Aztán jött az igazi törés. Egy péntek délután Dóra váratlanul hazajött munka után. Marci épp aludt, én pedig a konyhában próbáltam rendet rakni. Dóra belépett és már az ajtóból kiabált: – Hol van Marci? Miért nincs velem? Mi van akkor, ha felébred és nem lát senkit? – Próbáltam magyarázni: – Csak két perce mentem ki… – De ő nem hallgatott rám.

Aznap este Gergővel is összevesztek miattam. Hallottam a szobából:
– Anyád mindent elront! – kiabálta Dóra.
– Ő csak segíteni akar! – védekezett Gergő.
– Nem kérek a segítségéből! Nem akarom látni többet itt!

Másnap reggel Dóra közölte velem: – Katalin néni, mostantól nem kell jönnie. Találtunk egy bébiszittert.

Mintha kitépték volna a szívemet. Hazamentem a kis zuglói lakásomba és napokig csak sírtam. Gergő nem hívott fel. Marci sem volt ott többé.

Az idő telt. Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem az erkélyen, kötöttem pulóvert Marcinak (amit sosem adtak rá), sütöttem kalácsot (amit visszaküldtek). Karácsonykor egyedül ültem a fa alatt. Gergő csak egy SMS-t írt: „Boldog karácsonyt anya!” Semmi több.

Aztán egy nap Marci születésnapján mégis elmentem hozzájuk. Ajándékot vittem: egy kis vonatot és egy kézzel hímzett párnát. Dóra nyitott ajtót:
– Mit keres itt? Nem beszéltük meg.
– Csak látni szeretném Marcit… – könyörögtem.
– Most alszik. És különben is… Nem akarom, hogy összezavarja.

A folyosón állva hallottam Marci hangját:
– Mama! Mama!
De Dóra becsukta előttem az ajtót.

Hazafelé a villamoson sírtam. Egy idős néni mellém ült és megsimogatta a kezem:
– Ne sírjon kedvesem! Az unokák mindig visszatalálnak a nagymamához.
De én már nem hittem ebben.

Azóta eltelt két év. Gergő néha ír egy-egy üzenetet: „Jól vagyunk.” Ennyi. Marcit csak fényképeken látom a Facebookon – ott is csak ha valaki megosztja véletlenül.

Sokan mondják: „Katalin, harcolj! Menj bíróságra!” De én nem akarok háborút a családomban. Csak szeretetet akartam adni – de úgy tűnik, ez ma már nem érték.

Néha álmodom arról, hogy Marci egyszer becsönget hozzám: „Mama, hiányoztál!” De aztán felébredek és csak a csend marad.

Nem vagyok vasból! Fáj minden nap nélküle. Fáj a fiam hallgatása is. De nem hajlok meg Dóra előtt – nem fogom megalázni magam többet.

Vajon tényleg ennyit ér ma egy nagymama szeretete? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Várom a véleményeteket…