Amikor Anyósom Újra Férjhez Megy – Egy Család Széthullása és Újjászületése

– Komolyan gondolod ezt, Anikó? – kérdeztem, miközben ujjaim görcsösen szorították a teáscsészét. A konyhaasztalnál ültünk, a régi, kopott viaszosvászon terítőn, amit még az apósomtól kaptak nászajándékba. Anyósom, Anikó, rám nézett, szeme sarkában könnyek csillogtak, de ajkán mosoly bujkált.

– Igen, Zsófi. Tudom, hogy hirtelennek tűnik, de boldog vagyok Jánossal. Olyan érzés, mintha újra élnék – mondta halkan.

A szívem összeszorult. János… Az a férfi, akit alig három hónapja ismertünk meg, és aki most úgy tűnt, mindent felforgat az életünkben. A férjem, Gábor apja alig egy éve halt meg. Hogyan lehet valaki ilyen gyorsan továbblépni? Vajon én vagyok túl érzékeny?

– Gábornak mondtad már? – kérdeztem óvatosan.

– Igen. Azt mondta, örül nekem – felelte Anikó.

Felnevettem, de inkább volt keserűség benne, mint öröm. – Ő mindig ezt mondja. De tudom, hogy belül szenved.

Anikó sóhajtott, tekintete az ablakon túlra révedt, ahol a tavaszi eső kopogott a gangon. – Zsófi, nem vagyok már fiatal. Nem akarok egyedül maradni. János megért engem. Újra fényt hozott az életembe.

Aznap este Gábor fáradtan ért haza a győri műszakból. Alig vártam, hogy beszélhessek vele.

– Anyukád férjhez akar menni – mondtam neki rögtön.

Leült a kanapéra, fejét a kezébe temette. – Tudom.

– És?

– Felnőtt nő. Azt teszi, amitől boldog lesz – felelte halkan.

– De Gábor… Apád még csak tavaly ment el. Ez olyan… gyors.

Gábor rám nézett azokkal a fáradt barna szemekkel, amiket mostanában egyre gyakrabban láttam üresnek. – Nem tudom megállítani őt, Zsófi. Talán tényleg jót tesz neki.

A következő hetek csak bonyolultabbak lettek. Anikó meghívta Jánost a vasárnapi ebédre. A gyerekeim, Lilla és Bence nagy szemekkel figyelték az idegent, aki lelkesen mesélt balatoni horgászkalandjairól és arról, hogyan épít modellező vasutat a pincében.

Ebéd után a konyhába menekültem mosogatni. A sógornőm, Eszter mellém lépett.

– Te mit gondolsz erről? – suttogta.

Megráztam a fejem. – Nem tudom már követni. Túl gyors minden.

Eszter nagyot sóhajtott. – Anyu megérdemli a boldogságot… de én még mindig minden nap hiányolom apát.

Aznap este Gáborral összevesztünk – igazán veszekedtünk, ahogy már évek óta nem.

– Miért nem tudod egyszerűen támogatni őt? – kiabálta Gábor.

– Mert félek, hogy csalódni fog! Vagy hogy mindannyian csalódunk! – vágtam vissza.

– Nem rólunk szól ez! Róla szól!

– De mi is család vagyunk!

A gyerekek sírva jöttek le az emeletről; hallották a kiabálásunkat. Bűntudat és tehetetlenség mardosta a lelkemet.

Ezután napokig csak kerülgettük egymást otthon. Anikó szinte naponta hívott: segítsek virágot választani az esküvőre, Lilla legyen koszorúslány, Bence gitározzon el egy dalt a szertartáson.

Egy este egyedül ültem ki a teraszra; néztem az esőtől csillogó győri utcákat. Miért nem tudom egyszerűen elengedni? Miért érzem magam elárulva?

Gábor mellém ült.

– Emlékszel arra, amikor anyukád újra párra talált apukád halála után? Mennyire örültél neki? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

– Talán most ugyanez történik vele is – mondta csendesen.

Lenyeltem a büszkeségemet és elhatároztam: beszélek Anikóval – igazán beszélek vele, előítéletek nélkül.

Egy délután átmentem hozzá a panelba; mindenhol régi családi fotók és friss almás pite illata fogadott.

– Anikó – kezdtem óvatosan –, félek attól, hogy minden megváltozik. Hogy elfelejtjük apát.

Megfogta a kezemet. – Drága Zsófi, senki sem felejti el őt soha. De az élet nem áll meg attól, hogy valaki elmegy. Én újra élni szeretnék – és ezt kívánom nektek is.

Lassan kezdtem megérteni: a szeretet nem fogy el attól, ha újra kezdjük; van hely az emlékeknek és az új álmoknak is.

Az esküvő gyorsabban eljött, mint gondoltam volna. Egy hűvös tavaszi napon ott álltunk mindannyian Győr városházáján; Anikó ragyogott kék ruhájában, János úgy fogta a kezét, mintha soha többé nem akarná elengedni.

A lagzin egyedül álltam az ablak mellett; néztem a családomat: nevettek és táncoltak. Gábor mögém lépett és átölelt.

– Minden rendben lesz – súgta a fülembe.

Talán igaza volt.

Most azon gondolkodom: miért olyan nehéz néha elengedni? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt múlt és jövő között? Ti mit tennétek az én helyemben?