Lehet-e újra bízni? Egy budapesti nő története a hűtlenség árnyékában

– Hogy tehetted ezt velem, Péter? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztal szélébe kapaszkodtam. A kezem annyira izzadt, hogy szinte lecsúszott a sima felületről. Péter csak állt ott, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása töltötte be a teret, de az én fejemben tomboltak a gondolatok.

Nem tudom, mikor kezdődött el igazán. Talán már hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben. Péter később járt haza, egyre többször bújt ki a közös programok alól, és amikor rákérdeztem, mindig volt valami kifogása: túlóra, fontos megbeszélés, vagy éppen Zoli barátja problémái. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy idegen nő parfümjének illata fogja elárulni őt.

Aznap este, amikor minden kiderült, mintha valaki kihúzta volna a talajt a lábam alól. Ott ültem a nappaliban, kezemben a telefonjával – amit véletlenül az asztalon hagyott –, és olvastam az üzeneteket. „Hiányzol már most is” – írta neki az a nő. A szívem összeszorult, és úgy éreztem, mintha valaki ököllel ütötte volna ki belőlem a levegőt.

Péter bejött a szobába, meglátta az arcomat, és abban a pillanatban mindent megértett. Nem tagadott semmit. Csak leült mellém, és csendben sírtunk mindketten. Aznap este nem aludtam semmit. Csak bámultam ki az ablakon a sötét budapesti utcára, és próbáltam felfogni, hogy mostantól minden más lesz.

A következő napokban minden mozdulat fájt. A reggeli kávé illata már nem jelentett megnyugvást. A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban dolgozom – próbáltam elrejteni a könnyeimet az olvasók elől. A kolléganőm, Éva persze rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Kati, minden rendben? Olyan sápadt vagy – kérdezte aggódva.

– Csak nem aludtam jól – hazudtam neki.

De Éva nem hagyta annyiban. Egy délután leült mellém a szünetben.

– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – mondta halkan. És akkor kitört belőlem minden: a fájdalom, a harag, az értetlenség. Elmeséltem neki mindent.

Éva csak hallgatott, majd megszorította a kezem.

– Az ilyen sebek lassan gyógyulnak. De ne feledd: te vagy az első saját magadnak. Nem kell rögtön megbocsátanod.

Otthon Péter mindent megtett, hogy helyrehozza azt, amit elrontott. Virágot hozott, főzött vacsorát – még a kedvenc rakott krumplimat is elkészítette –, de én csak ültem vele szemben az asztalnál, és néztem azt az embert, akit valaha feltétel nélkül szerettem. Vajon képes vagyok-e újra bízni benne? Vagy örökre ott marad közöttünk ez az árulás?

Egyik este anyám hívott fel.

– Katalin, mi van veletek? Olyan régen beszéltünk – mondta aggódó hangon.

Nem akartam elmondani neki semmit. Mindig is azt hitte, hogy Péterrel tökéletes párost alkotunk. De végül kibukott belőlem az igazság.

– Anyu, Péter megcsalt – suttogtam bele a telefonba.

Hosszú csend volt a vonal másik végén.

– Kislányom… – kezdte végül –, tudod, apáddal mi is átéltünk nehéz időket. De csak ti ketten tudjátok eldönteni, mi lesz veletek. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, mit érezz.

Az anyám szavai visszhangoztak bennem napokig. Vajon tényleg csak rajtunk múlik? Vagy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet helyrehozni?

Egy hét múlva Péterrel leültünk beszélgetni. Őszintén elmondta, hogy hibázott. Hogy elveszettnek érezte magát az utóbbi időben; hogy félni kezdett attól, hogy már nem vagyok boldog mellette.

– Sosem akartalak megbántani – mondta könnyes szemmel. – De úgy éreztem, eltávolodtunk egymástól.

– És ezt így kellett megoldanod? – kérdeztem dühösen.

– Nem… Tudom, hogy nincs mentségem. Csak szeretném visszakapni azt a nőt, akit szeretek.

Sokáig csak néztük egymást némán. Aztán felálltam és kimentem a szobából. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá jobban vagy magamra amiért még mindig szeretem.

Azóta eltelt három hónap. Minden nap küzdök magammal: vajon képes vagyok-e megbocsátani? Vagy csak félek attól, hogy egyedül maradok? A barátaim szerint új életet kellene kezdenem nélküle; anyám szerint adjak még egy esélyt neki. De senki sem érzi azt az űrt bennem, amit ez az árulás hagyott.

Ma reggel Péter kávét főzött nekem. Csendben ültünk egymás mellett az erkélyen; néztük ahogy Budapest lassan ébredezik odalent. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha minden rendben lenne… de aztán újra eszembe jutott minden.

Lehet-e újra bízni valakiben? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán? Vajon ti mit tennétek a helyemben?