Amikor a szeretet ára van: Egy magyar család története pénzről, határokról és fájdalomról

– Gábor, megint csörög a telefonod. – mondtam halkan, miközben a konyhában a mosogatót törölgettem. A kijelzőn anyósom neve villogott: Ilona. Már tudtam, mit akar. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: fizetésnap, hívás, majd a kérés – vagy inkább követelés – néhány tízezer forintra.

Gábor fáradtan sóhajtott, de felvette. – Szia, anya. Igen… igen, most kaptam meg a fizetést… Mennyi kell? – hangja halk volt, szinte bocsánatkérő.

A szívem összeszorult. Nem először történt ez. Az elmúlt öt évben minden hónapban elment tőlünk pénz Gábor szüleinek. Először csak kisebb összegek voltak: gyógyszerre, villanyszámlára. Aztán egyre többet kértek – új mosógépre, majd egyszer egy hirtelen jött autószerelésre. Mi közben albérletben éltünk Zuglóban, két kisgyerekkel, és minden fillért meg kellett néznünk.

– Kati, ne haragudj… Anyámnak most tényleg szüksége van rá. – mondta Gábor, miután letette a telefont.

– És nekünk? Nekünk mikor lesz végre fontos, hogy maradjon valami hó végére? – csattantam fel. Nem akartam veszekedni, de hónapok óta gyűlt bennem a feszültség.

Gábor csak lehajtotta a fejét. – Ők a szüleim… Nem hagyhatom őket cserben.

– De minket cserbenhagyhatsz? – kérdeztem halkan.

Aznap este alig szóltunk egymáshoz. A gyerekek már aludtak, én pedig csak ültem az ágy szélén, és azon gondolkodtam: hol van az a határ, ahol a szeretet már árt? Vajon tényleg önzőség, ha nemet mondok? Vagy csak próbálom védeni a saját családomat?

Másnap reggel Ilona váratlanul beállított hozzánk. Egy tálca pogácsát hozott, de láttam rajta, hogy feszeng.

– Kati drágám, tudom, hogy nehéz nektek is… De hát mi mást tehetnék? Az öregedés nem könnyű… – kezdte panaszos hangon.

– Ilona néni, mi sem úszunk a pénzben. Két gyerek mellett minden forint számít. – próbáltam nyugodt maradni.

– De hát Gábor mindig olyan jó fiú volt… Mindig segített nekünk! – nézett rám könnyes szemmel.

– És most is segít. De meddig lehet ezt csinálni? Mi lesz velünk? – kérdeztem vissza.

Ilona csak legyintett. – Majd lesz valahogy…

A következő hetekben egyre többet veszekedtünk Gáborral. Ő közéjük szorult: egyik oldalon a szülei, másikon mi. Egy este aztán kiborultam:

– Gábor! Én nem akarok így élni! Nem akarok minden hónapban rettegni attól, hogy elég lesz-e a pénz! Nem akarok mindig második lenni a saját életemben!

Gábor először csak hallgatott, aztán kitört belőle is a fájdalom:

– Te nem érted! Apám beteg, anyám egyedül van! Ha nem segítek nekik, ki fog?

– És ha mi megyünk tönkre ebbe? Akkor ki segít nekünk? – zokogtam fel.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: vajon hány magyar család él így? Hányan érzik azt, hogy a szeretet ára van? Hogy a család összetartása néha azt jelenti: valaki mindig lemond valamiről?

Végül elhatároztam magam. Másnap leültem Gáborral beszélgetni.

– Szeretlek téged és tisztelem a szüleidet is. De muszáj határt húznunk. Segíthetünk nekik – de csak annyit, amennyit mi is megengedhetünk magunknak. Különben mindannyian tönkremegyünk.

Gábor sokáig hallgatott. Aztán bólintott.

– Igazad van. Félek nemet mondani anyámnak… De félek attól is, hogy elveszítelek téged.

Azóta próbáljuk megtalálni az egyensúlyt. Nem könnyű. Ilona néha megsértődik, néha sírva fakad. De már nem adunk oda mindent – és talán lassan megtanuljuk: szeretni nem azt jelenti, hogy mindig mindent feladunk magunkból.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy választaniuk kell család és család között? Ti mit tennétek a helyemben?