A barátság próbája: Amikor Anna elveszett az anyaságban

– Anna, kérlek, legalább most nézz rám! – kiáltottam kétségbeesetten a konyhaajtóból, miközben ő a kiságy fölé hajolva ringatta a síró babát. A hangom visszhangzott a csendes lakásban, mintha minden fal azt kiáltaná: valami végérvényesen megváltozott.

Anna nem válaszolt. Csak ringatott tovább, monoton mozdulatokkal, mintha már nem is hallaná a világot. A haját szorosan összefogta, arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. Régen ilyenkor már együtt nevettünk volna egy pohár bor mellett, most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját legjobb barátnőm otthonában.

– Sajnálom, Eszter – suttogta végül halkan. – Most nem tudok beszélgetni.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: Anna már nem ugyanaz az ember. Az anyaság mindent elvett tőle, amit szerettünk benne – a spontaneitást, a humort, azt a különleges fényt a szemében. És én? Én csak álltam ott, bénultan, és nem tudtam segíteni.

Pedig régen minden más volt. Anna és én már az általános iskolában összebarátkoztunk. Együtt jártunk gimibe a Fazekasba, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásokon, együtt nevettünk az egyetemi bulikon. Aztán jött Gábor, Anna férje, majd az esküvőjük a Balaton-parton – én voltam a tanúja. Mindig azt hittem, semmi sem választhat el minket.

De amikor Anna teherbe esett, valami megváltozott. Először csak kevesebbet találkoztunk. Aztán amikor megszületett Bence, Anna teljesen eltűnt. Hetekig nem válaszolt az üzeneteimre. Ha mégis felvette a telefont, csak arról beszélt, mennyire fáradt, mennyire nehéz minden.

Egyik este felhívtam anyukámat.
– Anyu, szerinted mit csináljak? Anna teljesen eltűnt… Mintha már nem is lenne szüksége rám.
– Drágám – sóhajtott anyu –, az anyaság nagyon nehéz dolog. Adj neki időt. De ne hagyd magára.

Próbáltam. Hetente vittem neki ebédet, segítettem takarítani, játszottam Bencével, amíg ő zuhanyozott vagy aludt egy órát. De Anna egyre zárkózottabb lett. Gábor is panaszkodott nekem egyszer:
– Eszter, aggódom érte. Alig beszél velem is. Csak Bence létezik számára.

Egyik délután Anna anyukája is ott volt náluk. Hallottam, ahogy halkan vitatkoznak a nappaliban.
– Anna, nem hagyhatod el magad! – mondta az anyja szigorúan. – Bence-nek boldog anyára van szüksége!
– Nem érted! – tört ki Anna sírva. – Én már nem tudom, ki vagyok… Csak anya vagyok és semmi más!

Ekkor döbbentem rá igazán: Anna elvesztette önmagát az anyaságban. És én is elvesztettem őt.

Aznap este hazafelé menet sírtam a villamoson. Vajon mit tehettem volna másképp? Lehet-e valakit visszahozni onnan, ahová önként menekült?

A következő hetekben próbáltam újra közeledni hozzá. Meghívtam magunkhoz vacsorára – visszautasította. Elhívtam sétálni a Margitszigetre – azt mondta, nincs ideje. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy tolakodó vendég az életében.

Aztán egy nap kaptam tőle egy üzenetet: „Szükségem van rád.”

Azonnal rohantam hozzájuk. Anna a kanapén ült, Bence aludt. A szemei vörösek voltak a sírástól.
– Eszter… félek – vallotta be remegő hangon. – Félek attól, hogy soha többé nem leszek önmagam. Hogy elveszítem Gábort is… és téged is.

Leültem mellé és átöleltem.
– Nem veszítettél el minket. Itt vagyunk neked. De kérlek… engedd meg magadnak néha azt is, hogy ne csak anya legyél.

Sokáig csak ültünk csendben. Aztán Anna lassan mesélni kezdett: mennyire magányosnak érzi magát; hogy mindenki csak azt várja tőle, hogy tökéletes anya legyen; hogy néha úgy érzi, megfullad ebben a szerepben.

Aznap este először láttam újra Annát – nem csak Bence anyukáját, hanem a régi barátnőmet is. Megígértük egymásnak: nem adjuk fel ezt a barátságot.

Azóta sok minden változott. Anna lassan visszatalált önmagához: újra dolgozni kezdett részmunkaidőben; néha eljön velem moziba vagy kávézni; Gáborral is többet beszélgetnek. De tudom: ez egy törékeny egyensúly.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány nő veszti el önmagát az anyaságban? Hány barátság szakad meg emiatt? És vajon mi mindannyian elég türelmesek vagyunk-e egymással?

Talán sosem lesz már minden ugyanolyan köztünk Annával – de megtanultam: a barátság igazi próbája az, amikor nem adjuk fel egymást akkor sem, amikor minden széthullani látszik.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet várni valakire? És hogyan lehet segíteni annak, aki már maga sem tudja, ki ő valójában?