„Apa, csak azt akartam, hogy büszke legyél rám” – Egy magyar lány története, aki túl korán nőtt fel

– Anya, szerinted apa eljön ma? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel a bögrém peremét simogattam. Anyám éppen a kávéfőzőt próbálta beindítani, de a keze remegett. Nem nézett rám, csak halkan sóhajtott.

– Nem tudom, Lili. – A hangja fáradt volt, mintha minden szóval egy kicsit öregedne. – Talán majd máskor.

De én tudtam, hogy nem jön. Már hónapok óta nem jött. Azóta, hogy egy szombat reggel apám becsapta maga mögött az ajtót a panelház negyedik emeletén, és csak annyit mondott: „Majd jelentkezem.” Nem jelentkezett. Anyám sírt egész hétvégén, én pedig a szobámban ültem, és a falat bámultam. Nyolc éves voltam akkor.

Aztán jöttek a hétköznapok: reggelente anyám sietve öltöztetett, a hajamat lófarokba fogta, és mindig azt mondta: „Lili, légy jó kislány az iskolában.” Én igyekeztem. Mindig igyekeztem. Minden dolgozatom ötös lett, minden tanító néni engem dicsért. De amikor hazaértem, csak a csend fogadott. És anyám fáradt arca.

Egyik este, amikor már sötétedett, anyám a kanapén ült és a tévét bámulta üres tekintettel. Odamentem hozzá.

– Anya, ha még jobban tanulok, szerinted apa visszajön?

Anyám rám nézett, és könnyek csillogtak a szemében.

– Nem rajtad múlik, kicsim. – De én nem hittem neki. Biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csináltam.

A következő hetekben még többet tanultam. A szomszéd Marika néni néha áthívott játszani az unokájával, de én inkább otthon maradtam és olvastam vagy rajzoltam. Egyik délután Marika néni átjött hozzánk.

– Juditka – szólt anyámnak –, Lili olyan csendes lett mostanában. Nem kéne egy kicsit levegőzniük?

Anyám csak vállat vont.

– Majd ha lesz időnk…

De sosem volt időnk. Anyám két munkahelyen dolgozott: délelőtt a bölcsődében takarított, délután pedig egy kisboltban árult. Én sokszor egyedül vacsoráztam. Néha hallottam, ahogy éjjel sír a fürdőszobában.

Aztán eljött az első nap az új iskolában. Mindenki ott volt: anyukák, apukák, nagyszülők. Én is ott álltam az ünneplő ruhámban, fehér blúzban és fekete szoknyában. Néztem a többi gyereket – mindegyik mellett ott állt az apja is. Én csak anyámat fogtam kézen.

– Lili, ne nézz így körbe – suttogta anyám.

– Csak azt nézem… hátha apa mégis eljön – válaszoltam halkan.

De nem jött el. Aznap este sírva aludtam el.

Az évek teltek. Az osztályban mindig én voltam a legjobb tanuló. A tanárok dicsértek, az igazgató is megjegyezte egyszer: „Lili példás diák.” De én csak azt akartam hallani: „Büszke vagyok rád.” Apámtól akartam hallani.

Tizenhárom évesen egyszer váratlanul felhívott telefonon.

– Szia, Lili! – A hangja idegenül csengett.

– Szia… apa! – majdnem elcsuklott a hangom.

– Hogy vagy? – kérdezte gyorsan.

– Jól… Tanulok…

– Az jó… – hosszú csend következett. – Majd kereslek még.

De nem keresett.

A gimnáziumban már nem vártam csodát. Anyám közben újra férjhez ment – Tamás bácsi rendes ember volt, de sosem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Ő próbált segíteni matekban, néha elvitt fagyizni is, de bennem mindig ott volt az űr: miért nem az igazi apám ül mellettem?

Egyik este veszekedést hallottam a hálószobából:

– Judit, nem lehet így élni! Lili sosem fog elfogadni! – kiabált Tamás bácsi.

– Hagyd rá! Majd kinövi! – válaszolta anyám fojtottan.

Én pedig a takaróm alatt zokogtam csendben.

Az érettségi előtt egy hónappal váratlanul megjelent apám a házunk előtt. Egy régi Ladával állt meg, kiszállt és bizonytalanul nézett körbe. Anyám épp akkor ért haza munkából.

– Mit keresel itt? – kérdezte ridegen.

– Csak látni akartam Lilit… – motyogta apám.

Éppen akkor léptem ki az ajtón.

– Szia apa! – mondtam halkan.

Rám nézett, mintha idegent látna.

– Megnőttél…

– Érettségizek idén…

– Sok sikert… – ennyit mondott csak, majd visszaült az autóba és elhajtott.

Aznap este anyám odajött hozzám a szobába.

– Lili… ne haragudj rá! Ő ilyen…

– Nem haragszom – hazudtam –, már nem számít.

De számított. Minden nap számított.

Az egyetemen kollégiumba kerültem Budapesten. Ott ismertem meg Gábort. Ő volt az első fiú az életemben, aki tényleg figyelt rám. Együtt tanultunk vizsgákra, együtt főztünk tésztát a közös konyhában. Egy este megkérdezte:

– Miért vagy mindig ilyen komoly?

Sokáig hallgattam, aztán kibukott belőlem:

– Mert félek attól, hogy akit szeretek, egyszer csak eltűnik…

Gábor átölelt és azt mondta:

– Én nem fogok eltűnni.

De én nem tudtam hinni neki igazán. Mindig ott motoszkált bennem a félelem: ha valaki túl közel jön hozzám, úgyis elveszítem.

Az egyetem után visszaköltöztem Debrecenbe anyámhoz – Tamás bácsi időközben meghalt rákban. Anyám összetört lett újra; én próbáltam tartani benne a lelket. Közben Gábor is Debrecenbe költözött miattam. Együtt béreltünk lakást egy panelban.

Egyik este Gábor vacsorát főzött nekem születésnapomra. Gyertyafényes asztal várt otthon; anyám is átjött ünnepelni. Egyszer csak csöngettek. Kinyitottam az ajtót… és ott állt apám. Megőszült, megtört ember volt már.

– Boldog születésnapot… – nyújtott át egy csokor virágot ügyetlenül.

Megdermedtem; anyám mögöttem állt döbbenten.

– Most mit akarsz? – kérdeztem keményen.

– Csak látni akartalak… Tudom, hogy hibáztam…

Anyám közbevágott:

– Most már késő! Hol voltál eddig? Amikor Lilinek szüksége lett volna rád? Amikor sírt minden este?

Apám lehajtotta a fejét.

– Sajnálom…

Éreztem magamban a dühöt és a szomorúságot egyszerre. De már nem akartam sírni miatta. Csak annyit mondtam:

– Már nincs rád szükségem…

Becsuktam előtte az ajtót. Gábor átölelt hátulról; anyám sírt csendben a konyhában.

Aznap este sokáig gondolkodtam: vajon tényleg képes vagyok-e megbocsátani? Vagy örökre bennem marad ez az űr?

Most harmincéves vagyok; két gyerekem van Gábortól. Minden este megölelem őket lefekvés előtt és azt mondom: „Büszke vagyok rád.” Mert tudom, milyen érzés hiába várni erre a mondatra valakitől.

Néha mégis elgondolkodom: ha apám akkor másképp dönt… vajon más ember lennék ma? Ti mit gondoltok: lehet-e pótolni egy elveszett gyermekkort? Vagy örökre velünk maradnak ezek a sebek?