A csend mögött – Egy anya vallomása a lánya elvesztéséről
– Anna, kérlek, vedd már fel! – szorítottam a telefont a fülemhez, miközben a konyhaasztalnál ültem. Már hetedik napja nem hallottam a lányom hangját. Ez sosem fordult elő korábban. Mindig beszéltünk, legalább egy gyors üzenet erejéig. Most viszont csak a síri csend válaszolt. A férjem, László csak annyit mondott: „Ne aggódj, biztos elfoglaltak.” De én éreztem, hogy valami nincs rendben.
A nyolcadik napon már nem bírtam tovább. Felültem az első vonatra, és elindultam abba a kis faluba, ahol Anna a férjével, Gáborral él. Az út alatt végig a telefonomat szorongattam, hátha csörög. De csak a saját szívverésem hallottam.
Amikor megérkeztem, a ház előtt álltam egy pillanatig. A kert elhanyagolt volt, a rózsák elvadultak, mintha hetek óta senki sem gondozta volna őket. Kopogtam. Semmi. Még egyszer, erősebben. Végül Gábor nyitott ajtót.
– Mit keresel itt, Juli? – kérdezte fáradtan.
– Hol van Anna? Miért nem veszi fel a telefont?
– Fáradt. Sokat dolgozott mostanában – felelte, de nem nézett a szemembe.
Beléptem. A házban furcsa volt a levegő, mintha minden sarkában titkok lapultak volna. Anna a kanapén ült, egy takaróba burkolózva. Sápadt volt, a szemei karikásak. Amikor meglátott, próbált mosolyogni, de az arca megremegett.
– Anyu… – suttogta halkan.
Odamentem hozzá, megöleltem. Éreztem, hogy remeg. Leültem mellé.
– Mi történt veled? Miért nem hívtál?
– Elfoglalt voltam… – motyogta.
A keze kicsúszott a takaró alól. Akkor láttam meg a körmeit: tövig rágva, véresek voltak az ujjai. Soha nem csinált ilyet gyerekkora óta.
– Anna… – fogtam meg a kezét. – Mi történt?
Gábor közben hátat fordított nekünk és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy csörömpöl valamit.
– Anyu… én… – Anna hangja elcsuklott. – Nem tudom… csak… minden olyan nehéz mostanában.
– Bánt téged Gábor? – kérdeztem kirobbanó dühvel.
Anna megremegett. A szeme megtelt könnyel.
– Nem… vagyis… néha kiabál velem. Sokszor mondja, hogy semmire sem vagyok jó. Hogy elrontok mindent…
A szívem összeszorult. Hirtelen minden apró részlet értelmet nyert: az elmaradó hívások, az egyre rövidebb üzenetek, az elhanyagolt kert…
– Miért nem szóltál nekem? – kérdeztem halkan.
– Nem akartam terhelni téged… Azt hittem, majd jobb lesz…
Gábor visszajött egy bögrével.
– Anna, igyál teát – mondta ridegen.
Anna remegő kézzel vette át a bögrét. Láttam rajta: fél tőle.
– Gábor, beszélhetnénk kettesben? – fordultam hozzá.
– Nincs mit megbeszélni – vágta rá, majd kiment az udvarra.
Anna zokogni kezdett.
– Anyu… félek tőle… Néha olyan dühös lesz…
Átöleltem őt. Úgy éreztem magam, mint egy kudarcot vallott anya. Hogy nem vettem észre időben a jeleket. Hogy hagytam őt ebben a helyzetben.
Aznap este Annával aludtam egy szobában. Hallottam, ahogy sír álmában. Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Anna akkor mondta ki először:
– El akarok válni tőle.
Megfogtam a kezét.
– Segítek neked mindenben. Nem vagy egyedül.
A következő hetekben Anna nálunk lakott Pesten. Lászlóval mindent megtettünk érte: ügyvédet kerestünk, pszichológust is ajánlottam neki. De Anna sokszor csak ült az ablak előtt és bámulta az esőt.
Egy este leült mellém.
– Anyu… szerinted valaha újra boldog leszek?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt.
Most, hónapokkal később is gyakran visszagondolok arra a napra, amikor megláttam Anna vérző körmeit. Vajon ha jobban figyelek rá korábban, megelőzhettem volna mindezt? Hány anya él még ma is abban a hitben, hogy minden rendben van a gyermeke körül?
Talán sosem tudom meg a választ. De ti mit gondoltok? Észrevennétek időben a jeleket? Vagy csak akkor döbbennétek rá az igazságra, amikor már késő?