Visszautasítottam az unokám felügyeletét – most mindenki önzőnek tart. Tényleg nincs jogom a saját életemhez?

– Katalin néni, maga tényleg nem érti, mennyire szükségünk lenne magára! – kiabált rám a menyem, Dóra, miközben az előszobában állt, karján a síró kislánnyal. A hangja remegett a haragtól, én pedig csak álltam ott, a kabátomat szorongatva, és próbáltam nem sírni.

A fiam, Gábor, a háttérben némán figyelt. Az arca zárt volt, mintha már eldöntötte volna, hogy én vagyok a hibás mindenért. A lakásban feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna valami.

– Dóra, kérlek… – kezdtem halkan. – Én… én is szeretném segíteni nektek, de…

– De mi? – vágott közbe Dóra. – Hogy most végre magára akar gondolni? Hogy elege van belőlünk? Tudja, mennyit dolgozunk Gáborral? Tudja, milyen nehéz nekünk?

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jeges esőcseppek. Igen, tudtam. Évekig segítettem nekik. Amióta megszületett az unokám, Lili, szinte minden nap náluk voltam: főztem, mostam, takarítottam, játszottam a kicsivel. De most… most először éreztem azt, hogy elfáradtam. Hogy szeretnék végre magamra is gondolni.

Aznap reggel még minden rendben volt. A kávémat kortyolgattam a kis erkélyemen, néztem a tavaszi napfényt. Arra gondoltam: mi lenne, ha elmennék egy tanfolyamra? Mindig is szerettem volna festeni tanulni. Vagy csak sétálni a Margitszigeten anélkül, hogy sietnem kellene haza főzni.

De amikor felhívtak, hogy Lilit megint rám bíznák egész hétre – mert Dóra új munkát kapott –, valami eltört bennem. Nem tudtam többé csak adni és adni.

– Sajnálom – mondtam ki végül remegő hangon. – Most nem tudom vállalni. Szükségem van egy kis időre magamnak.

Dóra arca eltorzult.

– Hát persze! Magának csak az számít! Mi meg oldjuk meg, ahogy tudjuk! – kiabálta.

Gábor csak ennyit mondott: – Csalódtam benned, anya.

Aztán becsapták mögöttem az ajtót.

Azóta napok teltek el. A telefon nem csöngött. A barátnőim közül is többen furcsán néztek rám, amikor elmeséltem nekik a történteket a cukrászdában.

– Kati, hát nem természetes, hogy segítesz? – kérdezte Éva. – Nekünk is mindig ott volt anyám…

De én már nem tudtam úgy gondolni erre, mint régen. Évekig éltem másokért: először a férjemért – aki tíz éve meghalt –, aztán Gáborért és Dóráért. Most ötvennyolc éves vagyok. Miért érzem bűnnek azt, hogy végre magamra gondolok?

Az este csendjében ültem a kanapén, és néztem Lili rajzát a hűtőmön. Hiányzott. Hiányzott az illata, a nevetése. De ugyanakkor… hiányoztam magamnak is. Az a Katalin, aki régen voltam: aki szeretett olvasni, kirándulni menni, új dolgokat tanulni.

Másnap reggel Gábor felhívott.

– Anya – mondta fáradtan –, Dóra nagyon haragszik rád. Én is… nem értem ezt az egészet. Te mindig mindent megtettél értünk. Most mi változott?

– Gábor – mondtam halkan –, én is ember vagyok. Elfáradtam. Szeretnék egy kicsit élni… magamnak is.

Hosszú csend volt.

– És mi lesz Lilivel? – kérdezte végül.

– Megoldjátok valahogy – feleltem halkan. – Mint ahogy én is megoldottam mindent annak idején.

Letette.

Azóta sem beszéltünk rendesen. A családi csoportban is csak rövid üzenetek mennek: „Lili beteg”, „Holnap jövünk át”. De már nem vagyok része az életüknek úgy, mint régen.

A szomszédasszonyommal beszélgettem erről tegnap.

– Kati néni – mondta Judit –, maga nem önző. Maga bátor volt. De tudja… nálunk mindig az anyák viszik el a balhét. Ha segítenek, az természetes; ha nem segítenek, akkor önzők.

Ezen gondolkodtam egész este.

Vajon tényleg nincs jogom ahhoz, hogy végre magamat válasszam? Vajon tényleg rossz ember vagyok attól, hogy egyszer nemet mondtam?

Most itt ülök a csendben és várok. Várok arra, hogy talán egyszer megértik: én is csak egy ember vagyok vágyakkal és álmokkal.

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg önző vagyok? Vagy végre jogom van élni egy kicsit magamnak is?