Húsz év csend után: Egy ajánlat, ami mindent megváltoztat

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondtad, Gábor! – remegő hangon néztem rá, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjbegyeimmel görcsösen markolva a porceláncsésze fülét. A fiam, Marci, a szoba sarkában állt, arca sápadt volt, tekintete ide-oda cikázott köztünk.

Gábor húsz év után először lépte át a lakásom küszöbét. Húsz év csend, húsz év magányos küzdelem után. És most itt állt előttem, mintha csak tegnap váltunk volna el. Az arca keményebb lett, a haja őszült, de a hangja ugyanaz: határozott, hideg, mintha minden szava ítélet lenne.

– Nem kérek sokat, Zsuzsa – mondta halkan, de éreztem benne azt a régi, leplezett fenyegetést. – Csak azt akarom, hogy újra család legyünk. Marci megkapja a lakást, ha… ha újra hozzám jössz.

A levegő megfagyott. Marci tizenhét éves, okos fiú, mindig is tudta, hogy apja valahol él Budán egy nagy lakásban, de sosem látta belülről. Most hirtelen ott lebegett előtte az örökség lehetősége – de milyen áron?

– Ez zsarolás – suttogtam. – Tudod te egyáltalán, mit kérsz tőlem?

Gábor vállat vont. – Az élet kompromisszumokból áll. Te is tudod.

A múlt emlékei villantak fel bennem: az első évek boldogsága, aztán a veszekedések, Gábor hűtlenségei, az üvöltözések éjszakánként a panelban. Aztán az a nap, amikor összepakoltam Marcit és magam mögött hagytam mindent. Azóta egyedül neveltem fel a fiamat. Dolgoztam két munkahelyen, hogy mindent megadhassak neki. És most… most Gábor visszajön, mintha semmi sem történt volna.

– Anya… – Marci hangja halk volt és bizonytalan. – Nekem nem kell az a lakás… csak ne veszekedjetek.

Ránéztem. A szívem összeszorult. Mindig is próbáltam megóvni őt Gábor árnyékától. De most úgy éreztem, csapdába estem.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben a gondolataim körbe-körbe jártak. Vajon önző vagyok, ha nemet mondok? Megfosztom Marcit egy lehetőségtől? Vagy épp ellenkezőleg: ha igent mondok, elárulom mindazt, amiért eddig küzdöttem?

Másnap anyám hívott. Persze Gábor már neki is elmondta az ajánlatát.

– Zsuzsikám, gondold át! – kérlelt anyám. – Egy lakás Budán! Manapság ki engedheti ezt meg magának? Marcinak ez lehet az esélye egy jobb életre.

– És nekem? Nekem mi lesz az életemmel? – kérdeztem vissza.

– Te már mindent megtettél érte – sóhajtott anyám. – Néha áldozatot kell hozni a gyerekért.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Ildikó észrevette rajtam a feszültséget.

– Mi baj van veled mostanában? – kérdezte egy kávészünetben.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak csóválta a fejét.

– Zsuzsa, ne hagyd magad zsarolni! Egy lakás nem ér annyit, hogy újra boldogtalan legyél.

De vajon igaza van? Vagy csak én vagyok túl büszke?

Az este Gábor újra felhívott.

– Gondolkodtál? – kérdezte türelmetlenül.

– Miért most? Miért pont most jutott eszedbe ez az egész? – fakadtam ki.

– Mert beteg vagyok – mondta halkan. – Nem tudom, mennyi időm van hátra. Nem akarom idegenekre hagyni azt a lakást. Marci az egyetlen fiam.

Ez volt az első alkalom húsz év alatt, hogy gyengeséget hallottam a hangjában. De vajon őszinte volt? Vagy csak újabb manipuláció?

Marci napokig nem szólt hozzám. Láttam rajta a vívódást. Egy este leült mellém.

– Anya… ha neked ez fájdalmas lenne, én nem akarom azt a lakást. De ha mégis úgy döntesz… én támogatlak bármiben.

Megöleltem őt. Könnyek folytak végig az arcomon.

A döntés súlya szinte agyonnyomott. Barátnők tanácsai, anyám könyörgései, Gábor betegsége – mindenki mást akart tőlem. De én mit akarok? Mit jelent számomra a méltóság húsz év után?

Végül találkoztam Gáborral egy parkban. Hideg szél fújt, az őszi levelek zörögtek a lábunk alatt.

– Nem megyek hozzád újra feleségül – mondtam ki végül remegő hangon. – Ha tényleg szereted Marcit, add neki azt a lakást feltételek nélkül.

Gábor hosszú ideig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:

– Akkor nincs miről beszélnünk.

Hazamentem és Marcit szorosan magamhoz öleltem. Tudtam, hogy nehéz lesz neki elfogadni ezt az egészet – de legalább tiszta lelkiismerettel nézhetek tükörbe.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e egy anya önző anélkül, hogy elárulná a fiát? Vagy néha épp az önfeladás az igazi árulás?

Ti mit tennétek az én helyemben?