A küszöbön túl: Amikor kidobtam a fiamat, és végre önmagam lettem
– Menj el innen, Gergő! – kiáltottam remegő hangon, miközben a kezembe akadt egy régi, szakadt hátizsák. A fiam döbbenten nézett rám, mintha először látna igazán. Az ajtóban álltam, mögöttem a sötét előszoba, előttem a tavaszi eső áztatta utca. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.
– Anya, ezt nem gondolod komolyan… – suttogta, de már nem volt visszaút. Évek óta gyűlt bennem a fájdalom, a harag, az elfojtott szavak. Amióta Laci, a férjem meghalt, Gergő egyre inkább eluralkodott rajtam. Először csak apróságokban: nem szólt hozzám napokig, ha nem volt kedve; hangosan csapkodta az ajtókat; elvitte a pénzt a pénztárcámból. Aztán jöttek a nagyobb dolgok: hazudott, hogy dolgozik, miközben egész nap csak otthon ült és játszott a számítógépen. Néha hozott haza barátokat is, akik hangosak voltak és tiszteletlenek velem.
Sokáig azt hittem, ez csak egy átmeneti időszak. Hogy majd összeszedi magát. De minden hónapban egyre rosszabb lett. A szomszédok már suttogtak mögöttem: „Szép kis fiú ez a Gergő! Szegény Ilona néni, mit tűr el…”
A legrosszabb mégis az volt, amikor egyszer megláttam, ahogy a menyem, Dóra sírva jön ki a szobájukból. Akkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Dóra csendes lány volt, mindig segített nekem a házimunkában, sosem panaszkodott. De azon az estén leült mellém a konyhában, és remegő hangon mondta:
– Ilona néni, én ezt már nem bírom tovább…
Akkor tört el bennem valami. Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Gergő lépteit a folyosón. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Laci még élt. Ő mindig azt mondta: „Ilona, ne hagyd magad! Egy anya is lehet erős.” De én csak tűrtem. Mindig mindent elnéztem Gergőnek – hiszen ő az egyetlen fiam.
Másnap reggel Dóra már csomagolt. Azt mondta, visszamegy az anyjához vidékre. Akkor döntöttem el: nem hagyom, hogy mindenki elmenjen mellőlem csak azért, mert félek szembenézni az igazsággal.
Aznap este történt meg az, amit sosem gondoltam volna magamról: kidobtam Gergőt. Nem volt könnyű. Ő kiabált velem, szidott mindennek – de én álltam a küszöbön, és nem engedtem vissza.
– Anya! Hát te is elárulsz? – ordította.
– Nem árullak el – mondtam halkan –, de mostantól magadért kell felelned.
Aznap éjjel Dóra velem maradt. Csendben ültünk a konyhában, csak néha törölte meg a szemét. Másnap reggel együtt főztünk kávét. Olyan volt, mintha újra lenne értelme az életemnek.
A család persze nem értette meg. A nővérem felhívott:
– Ilona, hogy tehetted ezt? Egy anya nem dobja ki a saját gyerekét!
A szomszédok is csak néztek rám furcsán. Az egyikük odasúgta:
– Én biztosan nem tudnék így bánni a fiammal…
De én tudtam: ha most nem lépek, sosem lesz vége ennek a rémálomnak.
Az első hetek nehezek voltak. Minden reggel úgy keltem fel, mintha bűnt követtem volna el. Hiányzott Gergő – hiányzott az illata, a hangja, még az is, ahogy morogva kérte a vacsorát. De Dóra mellettem maradt. Lassan elkezdett beszélgetni velem – mesélt a gyerekkoráról, az álmairól.
Egy este együtt néztük meg a régi családi fotókat. Dóra halkan megszólalt:
– Ilona néni… Maga nagyon bátor volt.
Elmosolyodtam.
– Nem tudom… Csak elfáradtam attól, hogy mindig mindenkinek megfeleljek.
Azóta eltelt fél év. Gergő nem keresett – csak egyszer hallottam róla egy ismerőstől: albérletbe költözött két másik fiúval. Állítólag dolgozik is valahol egy raktárban.
Én pedig először érzem azt, hogy van saját életem. Dórával kertészkedünk, néha együtt főzünk vagy sétálunk a Duna-parton. A család még mindig ítélkezik felettem – de már nem érdekel annyira.
Néha persze elbizonytalanodom: vajon jó döntést hoztam? Vajon lesz-e még valaha igazi családunk? De amikor reggelente belenézek a tükörbe, látom azt az asszonyt, aki végre kiállt magáért.
Talán ez az élet rendje: néha el kell engedni azt is, akit legjobban szeretünk…
Mit gondoltok? Lehet-e egy anya egyszerre szerető és erős? Vagy örökre bűntudattal kell élnünk azért, mert végre önmagunkat választjuk?