Huszonöt év után: Az üresség, ami maradt

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, a kezemben még mindig ott szorongattam azt a fényképet, amit az előszobai fiókban találtam. A képen Gábor és Éva ölelkeztek a Balaton-parton. Éva… a legjobb barátnőm.

Gábor nem nézett rám. Csak állt ott, mintha hirtelen minden levegő kiszorult volna a szobából. – Sajnálom, Zsuzsa – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így tudd meg.

A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Huszonöt év házasság után így ér véget minden? Egy fényképpel, egy bocsánatkéréssel? Az egész világom darabokra hullott abban a pillanatban.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, miközben Gábor már nem volt mellettem az ágyban. Az emlékek kavarogtak bennem: az első közös karácsonyunk, amikor még csak egy kis albérletben laktunk Zuglóban; a gyerekeink születése; a közös nyaralások Siófokon; az apró veszekedések és a nagy kibékülések. És most mindez semmivé lett.

Másnap reggel Gábor összepakolt néhány ruhát és elment. A lakás üresnek tűnt nélküle. A gyerekeink, Dóri és Marci már felnőttek, külön élnek – csak telefonon tudtam velük beszélni. Dóri sírt, amikor elmondtam neki, mi történt. Marci dühös volt, de inkább rám haragudott, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon minden.

A legrosszabb mégis az volt, amikor Éva felhívott. – Zsuzsa, kérlek… – kezdte, de én letettem a telefont. Hogy magyarázhatná meg ezt? Hogy lehet valaki egyszerre a legjobb barátnőd és az árulód?

Hetekig csak vegetáltam. Minden reggel ugyanaz: felkeltem, kávét főztem, bámultam ki az ablakon a szürke panelrengetegre. A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban – próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De mindenki tudta. A pletykák gyorsan terjednek.

Egyik délután Dóri váratlanul beállított hozzám. – Anya, nem maradhatsz így örökké – mondta határozottan. – El kell menned valahova! Csinálnod kell valamit magadért!

– Mit csináljak? – kérdeztem keserűen. – Huszonöt évig feleség voltam. Most már csak… valaki vagyok.

– Nem! – vágott közbe Dóri. – Te mindig is több voltál annál! Emlékszel, mennyit nevettünk együtt? Hogy mennyit segítettél nekem az egyetemen? Hogy mindig te voltál az első, akihez fordulhattam?

A szavai lassan átjártak. Talán tényleg több vagyok annál, mint amit most érzek.

Aznap este elővettem egy régi naplómat. Tizenhét évesen kezdtem írni, amikor még minden lehetségesnek tűnt. Ahogy lapoztam benne, rájöttem: valahol útközben elvesztettem önmagam. Mindig Gáborhoz és a családhoz igazodtam – de ki vagyok én nélküle?

Elkezdtem sétálni esténként a Városligetben. Először csak rövid köröket tettem meg, de ahogy múltak a hetek, egyre hosszabbakat sétáltam. Néha leültem egy padra és figyeltem az embereket: fiatal párok kézen fogva sétáltak el mellettem; idősebb nénik beszélgettek hangosan; gyerekek futkároztak a játszótéren. Néha sírtam is – de legalább már éreztem valamit.

Egyik este összefutottam Rékával, egy régi kolléganőmmel. Meghívott egy kávéra. Beszélgettünk órákon át: ő is elvált pár éve, tudta, min megyek keresztül.

– Tudod, Zsuzsa – mondta Réka –, én is azt hittem, hogy vége mindennek. De aztán rájöttem: most kezdődik igazán az életem.

Hazafelé menet sokat gondolkodtam ezen. Mi van, ha tényleg lehet újrakezdeni? Mi van, ha még vár rám valami?

A következő hetekben beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Mindig is szerettem rajzolni, de sosem volt rá időm. Most végre magamért csináltam valamit.

Közben persze jöttek nehéz pillanatok is: amikor Gábor felhívott, hogy elhozná néhány régi könyvét; amikor Éva üzenetet hagyott a postaládámban; amikor Marci szemrehányóan nézett rám egy családi ebédnél.

De lassan-lassan megtanultam együtt élni az ürességgel. Már nem fájt annyira minden emlék. Már nem sírtam minden este.

Egy év telt el azóta. Ma már tudom: lehet élni tovább is. Lehet újra nevetni, lehet új barátokat szerezni, lehet új álmokat kergetni.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Miért pont velem történt ez meg? És vajon képes leszek-e valaha teljesen megbocsátani – nekik és magamnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad a szívünkben az üresség?