Amikor Összedőlt a Világom: Anna Útja a Sötétségen Át
– Anna, beszélnünk kell – mondta Gábor halkan, miközben a nappali sarkában állt, mintha menekülni akarna a saját szavai elől. A tévé halkan duruzsolt a háttérben, de én csak az ő hangjára figyeltem. – Már nem szeretlek. Elmegyek.
Nem sírtam. Nem is kiabáltam. Csak néztem rá, mintha idegen lenne. Aztán felálltam, bementem a hálószobába, és elkezdtem összepakolni. A mozdulataim gépiesek voltak, mintha valaki más irányítaná a testem. Gábor nem szólt többet, csak állt ott, és nézett utánam. Aztán becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam az éjszakába.
Az első éjszakát anyámnál töltöttem Zuglóban. Ő persze rögtön kérdezni kezdett:
– Mi történt? Veszekedtetek? Megint az a munkahelyi stressz?
– Nem, anya – feleltem fásultan. – Gábor elhagyott.
Anyám arca megkeményedett. – Tudtam én! Mindig is túl hideg volt hozzád. De ne aggódj, kislányom, majd találsz mást.
Nem akartam mást találni. Csak magamat akartam megtalálni. De fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá.
Az első hetekben minden nap ugyanaz volt: reggel felkeltem, elmentem dolgozni a könyvtárba, ahol csendben rendezgettem a polcokat és próbáltam nem gondolni semmire. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer megkérdezte:
– Anna, minden rendben? Olyan sápadt vagy mostanában.
– Csak fáradt vagyok – hazudtam.
De belül üvöltöttem. Minden este egyedül feküdtem le anyám régi kanapéján, és csak bámultam a plafont. Néha hallottam anyám halk sóhajait a másik szobából. Tudtam, hogy aggódik értem, de nem tudtam közel engedni magamhoz senkit.
Egyik este anyám leült mellém.
– Anna, nem maradhatsz örökké itt. Próbálj meg új életet kezdeni! Menj el valahová! Találkozz emberekkel!
– Nem akarok embereket látni – mondtam dacosan.
– Akkor legalább próbálj meg magaddal törődni! – kérte halkan.
Másnap reggel úgy döntöttem, hogy elköltözöm egy albérletbe Újpesten. Egy apró garzon volt, penészes falakkal és nyikorgó parkettával. De legalább az enyém volt. Vagyis… legalább egyedül lehettem.
Az újrakezdés azonban nem hozott megnyugvást. Minden nap ugyanaz a magányos rutin: munka, bolt, haza, csend. Néha úgy éreztem, beleőrülök ebbe az ürességbe. Egy este a tükör előtt állva néztem magam: karikás szemek, beesett arc. Ki ez a nő? Hol van az az Anna, aki valaha nevetett?
Egy péntek este Zsuzsa felhívott:
– Anna, gyere el velem moziba! Ne mondj nemet!
Elmentem. A filmre nem emlékszem, csak arra, hogy mennyire idegennek éreztem magam a tömegben. Zsuzsa próbált beszélgetni velem:
– Tudod, én is átmentem ezen pár éve…
De én csak bólintottam. Nem akartam hallani mások fájdalmáról.
Aztán egy vasárnap délután anyám váratlanul beállított hozzám.
– Hoztam neked egy kis levest – mondta mosolyogva.
Leültünk az asztalhoz. Anyám halkan kanalazta a levest.
– Anna… tudom, hogy most nehéz. De nem engedheted meg magadnak, hogy ebben a sötétségben maradj! Apád is így zárkózott be annak idején… és soha nem jött ki belőle.
Ez a mondat úgy csapott arcon, mint egy pofon. Apám depressziója miatt gyerekkoromban mindig feszültség volt otthon. Évekig haragudtam rá ezért… Most pedig ugyanazt csináltam?
Aznap este elővettem egy régi füzetet és írni kezdtem. Leírtam mindent: a fájdalmat, a haragot, azt is, hogy mennyire félek attól, hogy soha nem találom meg önmagam.
A következő hetekben minden nap írtam pár sort. Néha sírtam közben, néha dühösen firkáltam tele az oldalakat. De lassan mintha könnyebb lett volna lélegezni.
Egy hónap múlva Zsuzsa újra felhívott:
– Anna! Szervezünk egy könyvklubot pár kollégával. Gyere el!
Ezúttal igent mondtam. Az első alkalommal alig szóltam pár szót, de jó volt emberek között lenni. Lassan elkezdtem visszatérni az életbe.
Anyám is büszke volt rám:
– Látod? Még mindig te vagy az én erős Annám!
De az igazi próbatétel akkor jött el, amikor Gábor felhívott.
– Szeretnék beszélni veled – mondta feszülten.
Találkoztunk egy kávézóban a Nyugatinál. Ő zavartan nézett rám.
– Sajnálom… Nem tudtam máshogy csinálni…
Nem haragudtam rá már. Csak szomorúságot éreztem.
– Értem – mondtam halkan. – De most már magammal kell törődnöm.
Hazafelé menet végre úgy éreztem: talán tényleg képes leszek újraépíteni magam.
De vajon tényleg lehet-e teljesen újrakezdeni? Vagy örökre magunkban hordozzuk a múlt sebeit? Ti mit gondoltok erről?