Elárult szerelem: Amikor a legjobb barátnőm a férjem szeretője lett
„Szükségem van a tanácsodra” – mondta Réka, miközben belépett a lakásomba, kezében egy üveg vörösborral és azzal a huncut mosollyal, amit mindig is gyanúsnak találtam. Aznap este különösen fáradt voltam, Gábor későig dolgozott, a gyerekek már aludtak. Réka lehuppant a kanapéra, ledobta a kabátját, és anélkül, hogy megvárta volna, hogy leüljek mellé, már öntötte is ki magából a szavakat.
– Képzeld, van valakim – kezdte suttogva, mintha valami titkos szövetségese lennék. – De nem tudom, mit tegyek. Olyan bonyolult minden…
Először csak félszívvel figyeltem rá. Réka mindig is hajlamos volt túldramatizálni a dolgokat, és azt hittem, most is csak egy újabb röpke kalandról van szó. De ahogy mesélni kezdett arról, mennyire szerelmes, mennyire elveszettnek érzi magát ebben a kapcsolatban, valami furcsa érzés kezdett motoszkálni bennem.
– Nem mondhatom el a nevét – folytatta –, de hidd el, te is ismered. Sőt…
Itt megállt. A szemei elkerülték az enyémet. A borospohár peremét babrálta.
– Réka, miről beszélsz? – kérdeztem türelmetlenül.
– Nem akarok hazudni neked… De félek, hogy ha elmondom, mindent elveszítek.
A szívem egy pillanatra kihagyott. Hirtelen minden apró részlet értelmet nyert: Gábor furcsa viselkedése az utóbbi hónapokban, Réka gyakori látogatásai, az elharapott mondatok és félrenézések.
– Ugye nem… – kezdtem remegő hangon.
– Gábor az – suttogta végül. – A férjed.
A világ megállt körülöttem. A levegő kiszorult a tüdőmből. Csak néztem rá hitetlenkedve, mintha valami rossz álomban lennék.
– Hogy tehetted ezt velem? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Nem akartam… – sírta el magát Réka. – Annyira sajnálom! Nem így terveztem…
Felugrottam a kanapéról. Az egész testem remegett. Az emlékek villámként cikáztak át az agyamon: közös nyaralások, ünnepek, amikor Réka nálunk töltötte az estét… Mindig ott volt. Mindig közel hozzánk. Hozzám.
– És Gábor? Ő mit mondott? – kérdeztem dühösen.
– Azt mondta, szeret téged… de engem is. Nem tud dönteni.
Nevetnem kellett volna ezen az abszurditáson, de csak sírni tudtam. Az egész életem egy pillanat alatt értelmetlenné vált. Hogy bízhattam ennyire vakon mindkettőjükben?
Réka zokogva próbált közelebb jönni hozzám.
– Kérlek… ne haragudj rám! Nem akartam bántani téged!
– Menj el! – kiáltottam rá. – Most azonnal menj el innen!
Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, összeestem a földön. A csend szinte fájt. Hallottam a gyerekek halk szuszogását a szobájukból, és arra gondoltam: most mi lesz velük? Mi lesz velem?
Aznap éjjel nem aludtam semmit. Gábor hajnalban jött haza. Amint belépett az ajtón, látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan.
– Réka itt volt – mondtam halkan. – Mindent elmondott.
Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, összeesik.
– Sajnálom… – suttogta ő is. – Nem akartam… Annyira sajnálom!
– Hányszor? Mikor kezdődött? – kérdeztem ridegen.
– Már hónapok óta tart… De vége lesz! Megígérem!
Nevetnem kellett volna ezen az ígéreten is. Hogy lehetne vége valaminek, ami ennyire mélyen megrontotta mindazt, amit közösen építettünk?
A következő napokban minden megváltozott. Gábor próbált közeledni hozzám, de én képtelen voltam megbocsátani neki. Réka többször is hívott, üzeneteket hagyott, de nem válaszoltam neki. A gyerekek semmit sem vettek észre – legalábbis ezt reméltem –, de én minden nap egyre jobban elveszítettem önmagam.
Anyám azt mondta: „Az élet néha kegyetlenül próbára tesz minket.” De erre nem lehet felkészülni. A barátnőm és a férjem egyszerre árultak el. Kiben bízhatok ezután? Hogyan építsem újra magam?
Egyik este leültem a konyhaasztalhoz egy pohár borral – ugyanazzal a borral, amit Réka hozott –, és csak néztem ki az ablakon a sötét budapesti éjszakába.
Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy örökre bennem marad ez a seb?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb mindent magam mögött hagyni?