Keserű igazság az esküvő napján: Egyetlen telefon, ami mindent megváltoztatott

– András, azonnal gyere a kórházba! – hallottam anyám remegő hangját a telefonban, miközben a tükör előtt álltam, frissen vasalt öltönyben, készen arra, hogy kimondjam a boldogító igent Magdának. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, ahogy letettem a telefont. Nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy anyám sosem hívna fel így, ha nem lenne baj.

– Mi történt? – kérdeztem, miközben már a cipőmet húztam.

– Apád… rosszul lett. Most vizsgálják. Kérlek, gyere! – zokogta.

A templom előtt már gyülekeztek a vendégek, Magda édesanyja épp a virágdíszeket igazgatta. Odaléptem Magdához, aki sugárzóan szép volt hófehér ruhájában.

– Magda, valami történt apámmal. A kórházba kell mennem. – suttogtam.

– Veled megyek – mondta azonnal, és a kezét a kezembe csúsztatta.

Az autóban csend volt. Csak a gondolataim zúgtak: Mi lesz az esküvővel? Mi történhetett apámmal? Vajon visszaérek időben?

A kórház folyosóján anyám várt rám, szemei vörösek voltak a sírástól. Magda diszkréten hátrébb húzódott, én pedig anyámhoz léptem.

– Mi történt? – kérdeztem újra.

Anyám csak annyit mondott: – András, most minden megváltozik. Be kell menned apádhoz. Egyedül.

A szobában apám sápadtan feküdt az ágyon. Amikor meglátott, könnyek gyűltek a szemébe.

– Fiam… – kezdte elcsukló hangon. – Tudom, hogy ma van az esküvőd, és nem akartam elrontani… de most már nem titkolhatom tovább.

Lefagytam. A levegő is megállt körülöttem.

– Miről beszélsz?

– Nem én vagyok az édesapád… – suttogta.

A világ megszűnt létezni. Csak a szívem dobogását hallottam. Az egész életem egy hazugság volt?

– Anyád… régen… volt valakije. Te abból a kapcsolatból születtél. De én mindig úgy szerettem, mintha a sajátom lennél.

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és néztem azt az embert, akit egész életemben apámnak hittem.

Anyám bejött a szobába. Látta rajtam a döbbenetet.

– Sajnálom, András… Mindig féltem elmondani neked. De most már nem lehet tovább titkolni.

Felálltam, és kisiettem a folyosóra. Magda ott várt rám.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Nem tudom… nem tudom… – motyogtam.

Kimentem az udvarra, ahol leültem egy padra. Az egész világ összedőlt bennem. Ki vagyok én? Ki az apám? Mit jelent most ez az egész?

Magda leült mellém, és átölelt.

– Szeretlek, András. Bármi is történt, én melletted állok.

De én csak néztem magam elé. Hogy mondhatom ki az igent úgy, hogy nem tudom, ki vagyok valójában?

A családom összegyűlt a kórházi folyosón: anyám sírt, apám csendben feküdt, Magda aggódva figyelt. A nagynéném odalépett hozzám:

– András, ne haragudj rájuk! Ők csak jót akartak neked.

De én dühös voltam. Haragudtam mindenkire. Hogy lehetett ezt eltitkolni előlem harminc éven át?

Az esküvő elmaradt azon a napon. A vendégek értetlenül néztek rám, amikor visszamentem a templomba és bejelentettem: „Ma nem lesz esküvő.”

Otthon napokig csak bolyongtam a lakásban. Magda próbált közeledni hozzám, de én eltaszítottam magamtól.

– Nem tudom, hogy tudok-e így élni – mondtam neki egyik este.

– András, te ugyanaz az ember vagy! Nem változott semmi! – próbált meggyőzni.

De bennem minden megváltozott. Minden reggel úgy keltem fel, hogy nem ismertem magamra a tükörben.

Végül elmentem anyámhoz. Leültünk egymással szemben az ebédlőasztalhoz.

– Miért nem mondtad el soha? – kérdeztem halkan.

– Féltem elveszíteni téged… Féltem attól is, hogy apád elhagy minket…

– És most? Most mit csináljak ezzel?

Anyám csak sírt. Éreztem benne a bűntudatot és a fájdalmat is.

Az idő telt. Apám lassan felépült, de már sosem lett ugyanaz köztünk minden. Magdával végül új időpontot tűztünk ki az esküvőre, de bennem ott maradt az üresség és a bizonytalanság.

Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: Vajon képes vagyok megbocsátani egy egész életen át tartó hazugságot? És ha igen… hogyan kezdjek új életet úgy, hogy már sosem leszek ugyanaz az András?