A pénztárca fogságában: Egy házasság börtöne – Ivett története

– Hova mész már megint, Ivett? – Márton hangja úgy vágott át a konyhán, mint a kés a vajon. A kilincs már a kezemben volt, de a hangja megállított. – Csak a boltba, elfogyott a kenyér – válaszoltam halkan, miközben a gyomrom görcsbe rándult. Tudtam, mi következik.

– És mennyit akarsz költeni? – kérdezte gúnyosan, miközben elővette a pénztárcáját. Mindig ő adta oda a pénzt, soha nem volt sajátom. – Elég lesz ezer forint? – kérdezte, de nem várt választ. Kivett egy ezrest, és az asztalra dobta. – Nehogy megint eltékozold valamire! – tette hozzá, mintha valami felelőtlen gyerek lennék.

Tizenkét éve élek így. Tizenkét év alatt Márton minden mozdulatomat ellenőrizte: mikor megyek el otthonról, mennyit költök, kivel beszélek. A telefonomat rendszeresen átnézte, a barátnőimet sorra elvesztettem. A családom is egyre ritkábban keresett, mert Márton mindig talált valami kifogást, hogy ne menjek hozzájuk. Azt mondta, csak ő törődik velem igazán.

A gyerekeim – Bence és Dóri – miatt maradtam. Mindig azt mondogattam magamnak: értük kibírom. De ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem csak magamat veszítem el ebben a házasságban, hanem őket is. Egyre többször láttam Bence szemében azt a félelmet, amit én is éreztem. Dóri pedig már alig mert megszólalni Márton előtt.

Egyik este, amikor Márton későn jött haza és már messziről érezni lehetett rajta az alkoholt, Bence odasúgta nekem: – Anya, miért nem megyünk el innen? – A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy nincs hova mennünk? Hogy nincs pénzem? Hogy félek?

Másnap reggel Márton már azzal kezdte: – Hol van a blokk? Mutasd! – A kenyér és tej számláját remegő kézzel adtam oda neki. Átnézte, majd gyanakodva rám nézett: – Miért vettél két kiflit? Egy is elég lett volna! – Nem szóltam semmit. Már nem volt erőm vitatkozni.

A munkahelyemről is le kellett mondanom évekkel ezelőtt. Márton azt mondta, nem kell dolgoznom, majd ő eltart. De valójában csak azt akarta, hogy még inkább tőle függjek. Néha eszembe jutottak a régi kolléganőim, az irodai nevetések, a közös kávézások. Most csak az üres lakás maradt napközben és az állandó félelem.

Egyik délután Dóri sírva jött haza az iskolából. – Az osztálytársaim azt mondták, hogy apa mindig kiabál veled – zokogta. Megöleltem, de közben magamban ordítottam: elég! Nem akarom ezt tovább! De hogyan?

Egy este titokban felhívtam anyámat a fürdőszobából. – Anya, nem bírom tovább… Segítenél? – kérdeztem remegő hangon. Anyám sírt a telefonban. – Gyere haza bármikor! Mindig van helyetek! – mondta.

De még akkor sem mertem lépni. Féltem Márton haragjától, attól, hogy elveszi tőlem a gyerekeket. Féltem attól is, hogy nem tudom eltartani őket. Az éjszakákon át forgolódtam az ágyban, hallgattam Márton horkolását és azon gondolkodtam: mi lett belőlem?

Egy nap azonban minden megváltozott. Márton egy újabb veszekedés után – amiért szerinte túl sokat főztem ebédre – hozzám vágta a pénztárcáját: – Ha ennyire nem tudsz bánni a pénzzel, akkor csináld te! – kiabálta. A pénztárca szétrepült a padlón, aprópénz gurult szanaszét.

Ahogy lehajoltam összeszedni a pénzt, valami átkattant bennem. Ránéztem Bencére és Dórira: ők is ott álltak némán az ajtóban. Akkor döntöttem el: elmegyek.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és a gyerekeket kézen fogva kisurrantam a lakásból. Anyám már várt ránk vidéken. Az első éjszaka alig aludtam valamit; féltem attól, mit tesz majd Márton, ha rájön.

A következő hetekben rengeteget sírtam és rettegtem. Márton fenyegető üzeneteket küldött: „Visszahozom a gyerekeket!”, „Nélkülem semmire sem viszed!” De anyám mellett lassan újra erőre kaptam. Találtam egy részmunkaidős állást egy kisboltban; először éreztem azt hosszú idő után, hogy van saját pénzem.

A gyerekek is kezdtek feloldódni. Dóri új barátokat szerzett az iskolában, Bence pedig végre mosolygott újra.

Márton végül beadta a válópert. A bíróságon remegve ültem vele szemben; de amikor rám nézett, már nem féltem tőle. Tudtam: most már én irányítom az életemet.

Sokan kérdezik: miért maradtam ilyen sokáig? Miért nem léptem korábban? Talán mert azt hittem, nincs más választásom… De most már tudom: mindig van kiút.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon mennyi nő él ma Magyarországon ugyanilyen börtönben? És vajon mikor leszünk végre elég bátrak ahhoz, hogy kiszabaduljunk?