A titok, ami szétszakította a családomat: Egy biológiaóra, ami mindent megváltoztatott

– Anya, miért nincs nekem is barna szemem, mint neked és apának? – kérdeztem egy szerdai délutánon, miközben a biológiafüzetemet lapozgattam a konyhaasztalnál. A tanárnőnk, Farkasné, aznap a genetikai öröklődésről magyarázott, és azt mondta, hogy a barna szem domináns, a kék recesszív. Nekem viszont ragyogó kék szemem volt, amire mindig azt mondták, hogy a nagymamától örököltem. De valahogy most, tizennégy évesen, először éreztem, hogy ez a magyarázat nem elég.

Anya megdermedt egy pillanatra, majd gyorsan elfordult, mintha csak a levesbe nézne bele. – Hát, tudod, az öröklődés néha furcsa dolgokat produkál – mondta halkan. De a hangja remegett. Akkor még nem tudtam, hogy ez a remegés egy egész élet hazugságát rejti.

Aznap este nem tudtam aludni. A gondolataim csak köröztek: barna szemű szülőknek nem lehet kék szemű gyereke. Másnap az iskolában odamentem Rékához, aki mindig mindent tudott a családjáról. – Te is kék szemű vagy, ugye? – kérdeztem tőle. – Igen, de anyukám is az, apukám meg zöld. Miért? – válaszolta. Elmeséltem neki mindent. Ő csak nézett rám nagy szemekkel: – Szerintem kérdezd meg anyukádat újra. Valami nem stimmel.

Hazamentem, és egész délután kerülgettem anyát. Végül este, amikor már csak ketten voltunk otthon – apa későn jött haza a műszakból –, odaálltam elé. – Anya, kérlek, mondd el az igazat! Ki az igazi apám?

Először csak nézett rám döbbenten, aztán sírni kezdett. Soha nem láttam még ilyennek. – Zsófi… én… nem akartam neked fájdalmat okozni… – suttogta. – De igen, más az apád. Egyetemista voltam, amikor találkoztam vele. Egy nyári táborban ismertem meg Gábort. Kék szeme volt… olyan, mint neked.

A világom összedőlt. Apa egész életemben mellettem volt: biciklizni tanított, ő vitt először moziba, együtt nevettünk a régi magyar filmeken. Most hirtelen idegennek tűnt minden. – És ő tudja? – kérdeztem rekedten.

Anya csak megrázta a fejét: – Nem… soha nem mondtam el neki. Azt hittem, így lesz mindenkinek könnyebb.

Napokig nem szóltam senkihez. Az iskolában is csak bámultam magam elé. Réka próbált vigasztalni: – Zsófi, attól még ugyanaz vagy! De én már nem tudtam ugyanaz lenni.

Egy hét múlva apa leült mellém a nappaliban. Látszott rajta, hogy valamit sejt. – Kislányom, mi bánt? Mostanában olyan furcsa vagy…

Nem bírtam tovább magamban tartani. – Apa… te tényleg az apám vagy? – kérdeztem kirobbanva.

Először csak nézett rám döbbenten, aztán lassan bólintott: – Én vagyok az apád abban az értelemben, hogy én neveltelek fel téged. De ha valami mást akarsz tudni… beszélj anyáddal.

Aznap este hatalmas veszekedés tört ki otthon. Hallottam anya zokogását és apa dühös hangját: – Hogy tehetted ezt velem? Hogy hazudhattál ennyi éven át?

Éjszaka csendben sírtam a párnámba. Úgy éreztem magam, mintha mindenki elárult volna. Másnap reggel anya szemei vörösek voltak a sírástól, apa pedig szó nélkül ment el otthonról.

Az iskolában mindenki észrevette rajtam a változást. Még a tanárok is aggódva kérdezgették: – Minden rendben otthon? Csak bólintottam.

Egyik este anya leült mellém az ágyra. – Zsófi, tudom, hogy most haragszol rám… de szeretlek téged. Mindennél jobban.

– Akkor miért hazudtál nekem egész életemben? – suttogtam.

– Féltem… féltem elveszíteni apádat… féltem attól is, hogy te majd másként nézel rám…

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben.

Azóta eltelt három év. Apa végül visszajött hozzánk, de már sosem lett minden olyan, mint régen. Néha még most is azon gondolkodom: vajon jobb lett volna tudni az igazat már gyerekként? Vagy tényleg vannak titkok, amik jobb ha örökre rejtve maradnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot?