„Anyósom rákényszerítette, hogy vegyük meg a házát” – Egy család széthullásának története

– Már megint hív – suttogta Tamás, miközben a telefonja kijelzőjén felvillant az „Anya” felirat. A nappaliban ültem, kezemben egy bögre kihűlt kávéval, és figyeltem, ahogy férjem arca megfeszül. – Ne vedd fel – mondtam halkan, de tudtam, hogy úgyis le fogja némítani. Az utóbbi hetekben minden beszélgetésük veszekedéssel végződött.

Az egész akkor kezdődött, amikor anyósom, Ilona néni, egy vasárnapi ebédnél letette elénk az asztalra a háza papírjait. – Ideje lenne eldönteni, hogy megveszitek-e a házat – mondta ridegen. – Nekem már nincs erőm fenntartani, ti pedig úgyis kinőttétek ezt a lakást. A hangja nem tűrt ellentmondást.

Tamás csak bámult maga elé. Én próbáltam mosolyogni, de belül remegtem. Tudtam, hogy nincs pénzünk egy ekkora kiadásra. Az albérletünket is alig tudtuk fizetni, és a bank sem nézett volna ránk jó szemmel egy újabb hitel miatt. De Ilona néni nem értette a kifogásokat.

– Mindenki így csinálja! – csattant fel másnap telefonon. – A család segít egymáson! Én is segítettem nektek eleget, most ti jöttök!

Tamás egyre többször jött haza feszülten. Egyik este leült mellém a kanapéra, és csak annyit mondott: – Nem bírom tovább, Zsófi. Anyám minden nap hív, számon kér, fenyegetőzik. Már azt is mondta, ha nem vesszük meg a házat, kitagad az örökségből.

– De hát nem is akarunk abba a házba költözni! – fakadtam ki. – Messze van a munkahelyünktől, nincs ott semmi… És miért kellene nekünk megoldani az ő problémáját?

Tamás csak vállat vont. – Mert ő az anyám.

Egy héttel később Ilona néni személyesen jött át. Az ajtóban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett ránk, mintha valami bűnt követtünk volna el.

– Tudjátok mit? Ha nem veszitek meg a házat, akkor ne is számítsatok rám többet! – mondta hidegen. – Nem fogok vigyázni az unokákra sem!

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Aznap este Tamás órákig ült némán az erkélyen. Én pedig csak sírtam.

A következő hetekben minden megváltozott. Tamás egyre többet dolgozott túlórában, csak hogy elkerülje az otthoni feszültséget. Én próbáltam közvetíteni anyósom és közte, de mindketten rám haragudtak: Ilona néni szerint nem támogatom eléggé a családot, Tamás szerint pedig túl engedékeny vagyok vele szemben.

Egyik este Tamás halkan megszólalt:
– Zsófi, szerinted tényleg én vagyok a rossz gyerek? Hogy lehet ezt jól csinálni?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem mellette és fogtam a kezét.

Aztán jött a végső ultimátum: Ilona néni felhívott engem.
– Ha nem veszitek meg a házat hónap végéig, eladom idegeneknek! És akkor majd bánhatjátok!

Aznap este Tamás már fel sem vette neki a telefont. Csak nézte a plafont.
– Elegem van ebből az egészből… Miért nem lehet egyszerűen szeretni egymást pénz nélkül?

A családunk lassan széthullott. A hétvégék csendben teltek, mindenki kerülte a másikat. A gyerekek is érezték a feszültséget: Anna már nem akart nagymamához menni.

Egyik reggel Tamás bejelentette:
– Elköltözöm pár napra apámhoz. Ki kell tisztulnia a fejemnek.

Ott maradtam két gyerekkel és egy üres lakással. Próbáltam beszélni Ilona nénivel, de csak annyit mondott:
– Majd rájöttök ti is, hogy mit veszítetek.

Hetek teltek el így. Tamás visszajött ugyan, de már nem volt ugyanaz az ember. A kapcsolatunk megrepedt valahol útközben.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy ház? Megéri feláldozni érte mindent? Vajon lehet még újra egymásra találni ennyi fájdalom után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki választás elé állítja a családját?